Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1915-11-04 / 44. szám

XVI. év Zalaegerszeg, 1915. november 4. 44. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2'04 Negyedre K T04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttérsora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-u.8.sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS Munkatársak: LENGYEL FERENC BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE A Ili. hadikölcsönt úgy kellene befejeznünk, ahogyan mind­nyájan óhajtjuk: reményen túl, — fé­nyes, nagy eredménnyel. Mert hiszen óhajtani mindnyájan óhajtjuk. Sokan cselekednek is benne. Látszik az ered­ményből. A lapok jelzése szerint eddig már túl vágyénk a milliárdon. S az adakozás szakadatlan tart tovább. Még van idő. Egy értelmetlenséget jó volna eloszlatni az emberek leikéből. Sokan igy gondolkodnak: Ugyan mit számit az én rongyos 50 koronám ott, ahol milliárdokról beszélnek?! Nagy tévedésben vannak az ilyenek. Hiszen a milliárd éppen az 50 koronákból, sőt az egy koronákból és 1 filléresek­ből áll. Akármilyen kis pénz az 50 korona, ha húszmillió ember közül mindenik leteszi az ő kis 50 koronáját, az már épen egy milliárd, vagyis ezermiliió (1000,000.0000) korona. Lám, pedig majdnem el birna min- j denki 50 koronát; még a napszámos j is. El, el! Csak kérdezzük meg akár­melyik napszámost, melyiket vállalná i inkább: hogy télben, viharban földön­futó legyen-é? vagy fizessen 50 koro­nát? Biztosan örömmel vállalkoznék az 50 korona fizetségre — ingyen! Hát még ha megértené azt, hogy a mai esetben nem is csak magát, csa­ládját s hazája érdekét védi vele, — hanem azonkívül visszakapja a pén­zét, vissza, gazdag kamatjával együtt! Hát sok-é akkor az 50 korona? Még a legszegényebbektől sem sok. De hányán vannak, akik nem dúsgazda­gok ugyan, de jómódúak! Csak az az értelmetlenség ne nyű­gözné le őket, hogy az ő 50 koro­nája nem menti meg a hazát! S ne tolná másra azokat az 50 koronákat. E III. hadikölcsönnél eddig inkább a jómódúak szóllottak hozzá. Egy­maga Eszterházy 10 milliót adott. S meg is van már egy milliárd. Még van idő a továbbjegyzésre, Es nem is szükséges, hogy azonnal meg legyen készen a^ 50—100 korona. A bankok előlegezik neki. S a banknak ő keve­sebb kamatot fizet, mint amennyit neki ad az állam. Ne húzódozzék senki, ne várja senki, hogy nála nélkül is meg lesz a kívánt összeg. Minél több lesz a gyűjtött pénz, annál jobb, annál több ereje lesz katonaságunknak a viadalra s a dicsőséges diadalra. És senki se okos­kodjék úgy, hogy hátha maholnap vége lesz a háborúnak s nem lesz szükség hadipénzre. Azt ma senki sem tudja: hogyan? mikor? miképen lesz a vég? Csak azt tudhatjuk biz­tosan, hogy minél több pénzünk van a hadviselésre, annál hamarább, annál jobb és annál dicsőségesebb lesz ránk nézve ä háború végződésének. A III. hadikölcsönt úgy kellene vé­geznünk, ahogyan mindnyájan óhajt­juk: reményen túl! Borbély György. Idegen föld hantja alatt... Hull a fáról a sárguló levél. Köd­ben bujkál az őszi napsugár s ha olykor ki is bújik a felhők közül, nincs. már melege. Puszta a mező, néma az erdő. A természet temetkezni készül. Halottak napia volt, elhunyt sze­retteink emlékének kegyeletes ünnepe. E napon visszaemlékeztünk azokra, akik megjárták már a földi élet kál­váriáját s abba a jobb világba köl­töztek, amelytől mi élők annyira bor­zadunk. S ugyan miért borzadunk, mikor ebben a földi életben annyi a küzdés, a fájdalom, a testi és lelki gyötrelem, sokakra nézve az anyagi nyomor, a nélkülözés és ami ennek nyomában jár, a bűn, az erkölcsi züllés, a kétségbeesés és sok minden, ami az ember életét elkeseríti, szivün­ket összefacsarja, szemünkből könyet sajtol s életkedvünket, munkabírásun­kat előbb-utóbb megőrli. Hiszen ott a föld mélyében, a koporsó szűk deszkái között, a szomorú fűzfák tövében, a sárgult levelek alatt már nem fáj semmi, már nem sajog a szív, már nem vergődik a lélek kétség és remény között. Ott már örök béke honol, amiért annyiszor hiába sóvár- gunk az élet nehéz küzdelmében. És mégis félünk, ösztönszerüen irtózunk ettől a békés világtól, ettől a néma csöndtől, mert változatlan és változ- hatatlan, mert örökké tart s mert nem tudjuk, hogy mit rejt' magában s mert nem tudjuk, hogy elvégeztük-e ez örök álom által a léleknek minden keser­veit. Hamlet is azon töpreng, vájjon álmodunk-e a síron túl? „Álmodni, — mondja, — ez itt a bökkenő, ez az, ami a nyomort oly hosszan élteti.* Azon a szomorúan szép napon, a halottak kegyeletes emlékezetének ün­nepén mi is arra gondoltunk, hogy akik körünkből már eltávoztak, kiknek hült tetemei már a föld mélyében por- lanak, álmodnak-e és mit álmodnak? Megszünt-e rájuk nézve a lelki gyöt­rődés, tudnak-e rólunk, itt maradottak­ról s érzik-e azokat a bajokat, melyek közt mi, szeretett és szerető hozzá­tartozói e földön vergődünk? Vagy elpusztult-e testükkel együtt minden szenvedésük? Avagy egy szebb, bol­dogabb, — pusztán lelki életnek váltak-e örök részeseivé? A vallás miszticizmusa ad ezekre a lelki két­ségekre feleletet. Szerencsés halandó, ki bízik a lélek örök életében, ki bízik abban, hogy a síron túl egy végtelen világ örökléte tárul az elköltözöttek elé, mely Isten­nel egyesit és megdicsőit. Ápoljuk hát ezen a napon lelkűnkben a hitet, mely megvigasztal azért, hogy akinek a sírján visszaemlékezünk földi életére, az ma már egy jobb, egy szebb élet­nek vált részesévé a halál által, mely­ben kárpótlást talál minden fájdalomért, mely ezen a földön érte őt. Nincsen olyan ember, akinek vala­kije ne pihenne már a föld alatt. De ma alig van olyan élő közöttünk, aki tudná, hogy csak azok a szerettei haltak meg, akiket már gyászolt, akiket már egykor megsiratott. Hiszen egy szörnyű háború irtózatai resz- kettetik meg mostan a világot s a mi fiaink is részt vesznek és harcolnak ebben az idegrázó, velőt fagyasztó, embert pusztító véres háborúban. Aki­ről ma még hirt kapunk, hogy él és győzelmesen harcol, mire hírünk meg­érkezik, addig már napok, sőt hetek óta a halál fia lehet. Ebben a rettenetes háborúban úgy hull az ember, mint ősszel a fáról a sárguló falevél. Hull, mielőtt meg­sárgult és a lehullásra megérett volna. A legtöbbet élete virágában töri le a halál, mindazzal a sok szép remény­nyel, amit hozzáfűztünk életéhez. Amikor az elmúlt napon a halottak emlékének áldoztunk, nemcsak azoknak áldoztunk, akikről tudjuk, hogy már meghaltak, hanem azoknak is, kiket szivünk édes sejtésével még élőknek gondoltunk, mert csak most ^ kaptunk tőlük hirt, hogy még élnek. Oh, hány derék magyar hu és hány munkás családapa pihen már ott a távoli harc­mezőn, Galíciában, Orosz-Lengyel- országban vagy Szerbiában, idegen föld hantja alatt, vagy talán valamely mocsár iszapjában, vagy éppen teme- tetlenül s ellepve varjuk és hollók seregével, — kiről szerettei még azt hiszik, hogy él vagy legalább remény­ük, hogy halála hírére ő maga cáfol rá a háború után. A halottak napja

Next

/
Oldalképek
Tartalom