Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-09-16 / 37. szám
XVÍ. év Zalaegerszeg, 1915. szeptember 16. 37. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4’04 Fél évre K 2'04 Negyedre K 1 '04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttér sora 1 K Szerkesztőségés kiadóhivatal: Wlassics-u.8.sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS { LENGYEL FERENC Munkatársak: | BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Áz iskola a háborúban. A zalaegerszegi ál!, főgimnáziumnak ez évi megnyitójában emlékezetreméltó beszédet hallottunk Medgyesi Lajos igazgatótól. Eszünkbe juttatja ez az intelmi beszéd Vilmos császárnak intelmét, hogy a háború ideje alatt is menjen minden egyéb munka is a maga rendjén. E megnyitóból mintha még azt is hallanék, sőt inkább! Maga a háború mutatja, hogy mennyire szükségünk van értelemre, minél több oldalú s minél nagyobb műveltségre. Az igazgatónak az ifjúsághoz intézett magvas intő beszédjét egész terjedelmében szerencsénk van közölnünk itt közönségünk számára is, amint következik. Kedves tanulók! Rendkívüli viszonyok közt idegen helyen találkozunk, hogy, mig körülöttünk a világháború már második éve dúl és rombol, mi folytassuk a művelődésnek, a kultúrának építő munkáját. Történeti időket élünk. Livius, római történetiró kő- és vérözönről tesz említést, mint ritka, csodás eseményről. Mi ez ahhoz a vérzivatarhoz képest, mely napjainkban söpri végig Európát? Ehhez fogható mérkőzést még nem látott a világ, sem a harctér terjedelmét, sem a harcolók, elesettek és sebesültek számát, sem a hadviselés művészetét és a harci eszközök tökéletességét, sem borzalmait tekintve. Eddig csak a szárazföldet és a tengert választották a mérkőzés színhelyéül; ma a levegőben, a viz és föld alatt is folyik az ütközet. Ötszázezer katonából álló hadsereg, ötvenezer sebesült és ugyanannyi halott a legnagyobb ritkaságok közé tartozott; ma milliók harcolnak, százezrek esnek el és sebesülnek meg. Nincs a technikának az a vívmánya, mely nem nyerne alkalmazást a haríéren. Minden éberséget fölülmúl a harcolók leleményessége, de minden képzeletet is meghalad az a borzalmasság is, mely a folyó háborúval kapcsolatos, akár egyesek, akár egész országok anyagi és szellemi veszteségeit tekintjük. Iskolánkat sem kímélte meg a világháború és többszörös gyászt hozott ránk. Elvesztettük egyik kiváló kartársunkat, ki északi határaink védelmében hősi halált halt. Távol tőlünk, távol szeretteitől idegen földben pihen; ellenségásta sírban szövi tovább álmát egy szebb, boldog Magyarországról. Korai sírba szállottak többen voltak tanulóink közül is, kiknek megadatott valóra váltani azt a tanításunkat, hogy a hazáért élni s ha kell, halni kell! Áldás és dicsőség legyen mindnyájuk emlékezetére, kik ragyogó példáját adták az önfeláldozó hazaszeretetnek, nagy dicsőséget hoztak iskolánkra! Midőn elesett hőseink iránt lerójjuk a kegyelet adóját, meleg szeretettel gondolunk tovább küzdő kartársainkra és tanítványainkra, kik kötelességük hü teljesítésével tiszteletet szereznek az iskolának, lelkesítő, nemes példát adnak az ifjúságnak. Buzgó imánk száll fel az Egek Urához, vajha minél előbb viszontláthassuk őket épségben, ép testi-lelki erőben! Kedves tanulók! Azt mondja a latin: Inter arma silent Musae; vagyis a fegyverek zajában elnémulnak a múzsák. ?gaz is, hogy most minden gondolatunk a háborúra irányul; a háború fordulatai kötik le teljes érdeklődésünket; a magas kormány mégis úgy intézkedett, hogy az iskolák a háború tartama alatt is folytassák munkájukat. Vájjon miért intézkedett igy? Azért, kedves tanulók, mert mint Andrássy Gyula gróf igen jól mondotta, most csatatér az egész ország, melyen mindenkinek kijut a kötelességekből. Amint t. i. katonáinknak gyilkos fegyverrel kezükben véres harcot kell vívni határaink megvédésééit, úgy kell nekünk itthonmaradottaknak szellemi fegyverekkel megvívni egy másik nem kevésbbé fontos háborút, azt a háborút, melynek feladata és célja megmenteni és fönntartani mindazt, amit őseink és apáink szorgalmas munkája alkotott; megmenteni és fönntartani és tovább fejleszteni anyagi és szellemi javainkat, kultúránkat, melyre majd a béke idejében nagy szükség lesz, mert hiszen ez a háború sem fog örökké tartani és mert, mint a szent Atya mondotta, a nemzetek nem halandók, bármennyire hivalkodnak ellenségeink, hogy bennünket meg fognak semmisíteni. A nemzeti élet bonyolult gépezetében a háború tartama alatt sem szabad megállni egyetlen keréknek, egyetlen kis csavarnak sem. Folytatnunk kell a háború előtti munkát és ne csak a magunkét végezzük. El keli vállalni és erőnk, tudásunk minden megfeszítésével el kell végezni a hadrakel- tek munkáját is. Hiszen mi lenne, ha az a földmives nem szántana, nem vetne; ha tavaszkor kalász nélkül maradnának földjeink most, mikor ellenségeink, mert nem boldogulnak velünk a harctéren, minket ki akarnának éheztetni? Mi lenne, ha az ipaIlica. Irta: Gerencsér Anna. (Folytatás.) Ez a panaszos hang belemarkolt Ilica szivébe s édes-bus fájdalommal borult édesatyja keblére. Az öregember simogatta puha haját, egyre kérdezgetve: „Ilicám,“ kicsi Ilicám, mi bánt téged? Mi bántja a lelked ? Mi fáj neked olyan nagyon kicsikém ? Mért nem hallom már a hangod, a te kacagásod? Ilica — kiált fel az öreg sejtéssel — te szeretsz?!“ — „Atyuskám édes, — szól Ilica, mialatt zokogva átkarolja atyja nyakát, — atyuskám csak téged szeretlek !“ S az öreg szeretettel ölelte szivére drága llicáját. .. Kint a fenyves szélén összetalálkoztak. Mintha már réges régen ismerték volna egymást, csak egy nevet mondtak ki: „Ilica,“ „Gábor!“ De ez, a két név mindent kifejezett. Bent rezgeti az a néma elfojtott vágy, az a mindenható szerelem. — Összefonódott a tekintetük s szemük izzó sugarában a lelkűk is. Ajkuk nem beszélt, mégis megértették egymást. A férfi odament a leányhoz, megfogta kicsi fehér kezét és ajkához vonta. A leány nem ellenkezett. „Ilica szeretsz*?“ kérdezte Gábor. A lány nem szólt semmit, csak ráemelte ragyogó beszédes szemeit. Gábor közelebb vonta magához és gyönyörrel meredt ködfágyolos szemébe. „Ilica szeretsz?“ szólt ismét. A lány nem szólt semmit, csak nézett, nézett, mígnem ragyogó sötét szemeit elhomályosították a boldogság könnyei .. . V. Ezután már mindennap találkoztak. Ott a fenyves szélén, minden alkonyaikor már várta Ilicát Gábor. Várta azzal a szenvedélyes szerelemmel, amely mindenre képessé teszi az embert. Szerette azt a puha, selymes hajat, azt a ragyogó beszélő szempárt, azokat a kis beszédes, piros ajkakat. Szerette Ilicát azzal a mélységes szerelemmel, amilyennel ember talán még sohsem szeretett. És a lány is szerette. Az volt az ő menyországuk, mikor tekintetük egymásba fonódott, mikor kezeiket együtt érezhették. A pópa már régen sejtett valamit, de csak várt. Édes szemmel ügyelt leánya után és fanatikus izzó gyűlöletét a magyar tanítóra zúdította. Ilica nem vette észre. Sőt mintha agyjának jobb kedve volna, talán azért, mert újra hallja őt kacagni. S kacagott hangosan, édesen, hogy csak úgy viszhangzott tőle a régi papház, a jázminos hosszú kert. Az öreg póparmegrémült e jókedv láttára, rosszat sejtett. Ő, aki olyan nagyon várta vissza az Ilica kacagását, édes jókedvét, most szinte kerülni látszott, most szinte félt hallani. De nem mutatta boszuságát, sőt örülni látszott Ilica jókedvének. Egy borús augusztusi alkonyaton, nagy fehér szalmakalapját fejére téve szokot sétájára indult Ilica. Mikor leért a fordulóhoz, már meglátta Gábort, amint várt rá a fenyvesnél. Mintha szárnya nőtt volna, úgy repült feléje. És Gábor, a szokottnál nagyobb hévvel, szinte vadul ölelte meg. S feltűnt ez Ilicának. Kérdő szemeivel nézett szerelmesére. De annak a szemeiben nem látott mást, mint szerelmet, nagy, nagy mélységes szerelmet és végtelen szomoságot. Ő, aki megszokta, hogy kedvesét csak vígnak lássa, most megremegett, rosszat sejtett! — Valami megmagyarázhatatlan félelem markolta meg a szivét, könnyeket sajtolt a szemébe. Hirtelen nem messze nagyott roppant egy száraz ág. Mindketten odanéztek, de nem láttak semmit. Újból egy roppanás s aztán csend, végtelen alkonyati csend borult mindenre. Gábor megfogta a lány kezét és szótlanul odavezette a nem messze levő Mária képhez. Nem kérdezett semmit, nem csinált semmi ^bevezetés, csak rámutatott a Mária képre: „Ilica ez az én Anyám! Ö fog elkísérni a harcmezőre, Ő fog felettem őrködni, hogy az ellenség golyója elkerüljön. Most gondjaiba ajánlak tégedet amig visszajövök, ami Isten tudja mikor fog megtörténni. Menni kell, menni, a haza becsülete szólít. Ilica, fogod-e szeretni az én Anyámat?“
