Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-04-09 / 15. szám

XV. év, ZalMflMiMg, IBI4 Április 9. 15. szám öőftMtési te : évre & kor 04 í fél érr* 2 kor 04 f Sajtárt 1 kor 04 f Mása 8 fiUéí. iaerkesEtl Z. ELox'-vá'tltL Lajos M; ULIX3S: a, téi x-eejic Hirdetések dija megegyezés szériát , Nyilttér sora 1 kor Szerkesztőség kiadóvatai: 1 Wlasics-utcaa 8, Xj S 3ST C3-X., FSBBNCZ B O S. S É J_: "2" QXÖEQ Z\ lap n ajdonos. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Szekfüről semmit, mindent az Akadémiára! ii. Megemlékeztem a múltkor arról a bizonyos levéltárnokról, aki amint később mondják, nem is levéltárnok, hanem egyszerű irnok. Mindegy, akár ez, akár az. Magyar ember nem emlekezhetik meg erről a valamiről másképen, mint csak a legnagyobb megvetéssel és undorodással. Akár tárnok, akár irnok: csak kukacz, amely Bécsben akar kikelni, hogy elszaporodván, pusztító féreg módjára rágja a magyar nemzet történelmének fáját, ennek a gyökerét, finum hajtásait. Ki állott szóba valaha a rovarokkal, a levéltetüvel ? Az okos gazda a kertészt veszi elő s ha ez a fák gondozása helyett a tetveket tenyészti, hát bizony megnadrágolja, elesapja, kirúgja. Igy kellene elbánnia a magyar nemzetnek a Magyar Tudományos Akadémiával, evvel a megbízhatatlan, semmirevaló, sőt rosszindulatú kertésszel. Az a könyv, melyet a M. T. Akadémia a magyar nemzet pénzén kiadott, leszedi Rákócziról a keresztvizet. Nem hagy rajta semmi becsületet. Alig annyit hagy meg rajta, hogy tudott magyarul beszélni, s nem volt egészen hülye. Ám a közönség ezt alig hiszi. Tessék csak elolvasni. Én elolvastam, csak félig. Da ez elég. Teljesen elég arra, hogy az ember felháborodva, gyilkosnak mondja a M. T. Akadémiát, a magyar nemzeti történelem gyilkosának. Nem túlozok, megfontoltan írom ezt, nyugodtan, az elolvasás után két héttel. Az a szolga, az a bérencz toll hajszolva keresi s kéjelegve gyártja a gyilkolásra szánt kifejezéseket. Többek között egy helyen igy beszél Rákócziról: A hömpölygő folyamnak egy-egy hulláma, szennyes áradata kiönt s elpusztul a parton tétlen tunyaságban, haszontalanul, mig a többi víztömeg boldogan folyik tovább a nagy mederben. — Persze itt a félreömlő, tunya hallámviz II. Rákóczi Ferencz. A stilisztikának ez a süket-néma kukacza nem tudja, hogy a kiáradt viz termékenyit. Ilyen ostoba tudománnyal és ilyen gonosz lélekkel van megírva ez a könyv. Szegény II. Rákóczi Ferencz nagypénteken halt meg s most erre a nagypéntekre emlékét is keresztre akarják feszíteni. A Magyarország nemcsak észrevette és felhívta rá a nemzet figyelmét, de kitűzött kétezer koronát egy uj történeti könyvre, amely ellensúlyozza ezt a viszketéstől vakaródzó könyvet. Tiltakoznak is már szanaszét az országban ez ellen a könyv ellen. Csakhogy ez nem elég. Ugy szoktak azok a bogarak, hogy begubozódnak, összegomboiyognak mint a tövisdisznó, mig elvonul felettük a fergeteg, aztán megint szét terpeszkednek s csendes titzta időben pusztítanak. Döntő példaadást kell adni. Minden egyesület, testület, város és vármegye, minden Mikes legutolsó levele. Bodosté, 3. Jan. 1759. Kedves néném 1 utolsó levelemet a mi Urunk Jézus születése napja előtt irtam, és azt irtam, imhol ez az utolsó levelem, mert Isten mindazokat immár kivevé a bujdosásból, akik az öreg Rákóczival kijöttek, Zay uram is meghalván. De büszkélkedtem a básbugságga', mikor most rám maradt! bételjesedett, amire az evangyélium megtanított: az utolsók lesznek elsőkké. Azonban milyen szomorú dolog, édes néném, ez a básbugság 1 mindennapos napon azt sugdossa az ember fülébe: most te következel. De meg kell nyugodnunk az Isten akaratján, mert a bujdosás szomorú völgyéből az öröm hegyére megyünk. Utolsó levelem után azért irom most ezt a legutolsót, hogy erősen a lelkére kössem édes nénémnek, leveleimet hét pecsétes zár alatt őrizze, hogy a gonosz tolvajok el ne ragadják és a szelek útjára ne bocsássák. Mert mit hallok egy fiatal bujdosótól-, aki a napokban jött a basbugságom alá. Azt hallom, hogy Bécsben egész paksamétát raktak össze azokból a hitvány hazugságokból, miket az én jó Uramról, szegény öreg Fejedelemről a titkos kémek, ablakaink alá járván, összehazudtak, hogy kedveskedjenek a hatalmasoknak, akik most fönt vannak, de valamikor épen annyira lent lesznek, ahogyan mink vagyunk. Ki tudja, hogy nem akad e valamikor egy rossz, széllel béllelt ember, aki azokat a hazugságokat nyilván rákeni arra az emberre, akinél jobbat, nagyobbat, okosabbat nem láttam és évszázadnak kell eltelni, hogy újra olyan támadjon a magyarnak. Micsodás egy dolog az, hogy én kedves nénémnek mindent megírtam, amit a számkivetésben miveltünk, amit szegény jó Uram szándékoskodott, beszélt, próbált, ahogyan az egész napját eltöltötte, hogy mindenki szeme előtt sok száz évek után, olyan közel lesz annak a nagy embernek alakja, mint én előttem, aki mindennap láttam, beszéltem vele, segítettem neki. Édes néném, amondó vagyok, maga a Gondviselés ösztönözte elmémet, kezemet minden megírására, még annak is, hogy egy tettét irántam igazságtalanságnak tartottam s azt megmondtam neki, és akkor ő napokig kaszinó elégetvén ezt a könyvet, kérje ki az épen nem tisztelt Akadémiától, hogy többet ne merészelje a magyar nemzet nevében a magyar nemzetet becsmérelni. Ez a legkevesebb, amit ebben az ügyben tehetnek az emberek, de a mennyit már épen tenniök kell. Borbély Oyörgy. Válasz a „Keszthelyi levéi"-re. — Tekintetes Puiy István nyug. orvos árnak, a legmélyebb tisztelettel. — Igen tisztelt Uram! Megilletődéssel olvastam végig a keszthelyi levelet. Nem csupán az hatott meg, hogy könyvemről van abban szó, hanem az, hogy a mai kalmárszellemü világban roppant kevesen vagyunk, akik a legközelebb mult nemzeti függetlenségi harczunk történetét áhítattal lapozgatjuk, s nagy elődeink és hős honvédeink dicsőségének fényében melegszünk, nemesedünk ésmegaczélosodunk. Igen: ebben az önző, kapzsi, telhetetlen kalmárvilágban! Mert megromlott a magyar lélek, magyar erkölcs. A régebben önzetlen, büszke nemzet lelka alantjáró most, mint a földön mászó, fojtogató köd. Nagy alakjait nem követni, hanem feledni, sót ledönteni készül. Mit neki Bocskai, Bethleni Mit neki II. Rákóczi Ferencz, aki a szabadságért feláldozta tulajdonjogilag birt ingatlanait (Magyarország egyharmadát). Mit neki — főleg a mai kisbirtokos földmivesnek s az addig hazátlan másnak — a nagy Wesselényi, Bezerédy István, Széchenyi és — Kossuth Lajos?! Pedig ezek váltották meg a jogtalanokat hosszú hosszú harcz után. Megváltották, emberré emelték fel őket, mint Jézus az egész világ emberiségét. Az isteni Megváltó képe alatt ott kellene házaikban függni a falon e nagyok, e megváltók arczképeinek is. nem szólt hozzám. Senki se gondolhatja hát, hogy valamit el akartam hallgatni, ha meg irtam azt az összekoccanásunkat, melyben nyilvánságos, hogy én voltam a hibás. Az öreg Fejedelemről nem kellett elhallgatni semmit. Más nagy emberek éppen ellenkezői a hegyeknek: közelről kicsinyeknek látszanak, az én Uram annál nagyobb volt, mennél közelebbről nézted, mini a hegyek. Aztot se tudom magamban eldönteni, esze vagy szive volt-e nagyobb. Szivének a a nagyságát mindennap éreztem, de mit gondoljak eszéről, akinek tanácsát annyiszor kikérte a porta, a franczia király, még pedig bujdosásában, mikor a világ törvényei szerint már senki és semmi volt csak, egy szegény bujdosó, sa hatalma, se rangja, se vagyona. És sohse bánták meg, ha indultak utána. A való, hogy nem hallgattam el róla semmit, de nem is tettem hozzá tetteihez. Mi hasznom lett volna, ha egekig emelem azt, aki a földön csúszó féreg. Azt irtam mindig, ami igaz. Én hazát, házat, anyát, rokonokat, Zágont, valami ismeretlen jövendőbeli édes feleséget hagytam otthon, semmi okért, csak hogy igen szerettem az öreg fejedelmet.