Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-27 / 9. szám
XIV. év, Zati»g9r«i<g, 1913, február 27 9. szána ^ktMJsdtfii ar : évtt 4 kor 04 f r>'á) éret 2 kor 04 f Sr«£7«ár« 1 kor. 04 f SgjrM iiíh 8 fillér. BBer]Ee8zti Z. IE3Iozr^7-á"blx Lajos Mia-T-I VatArsa^: Hirdetések dija megegyezés szériát. Nyilttír sora 1 kor Szerkesztőség kiadóvtt*.: Wlasics-ntc-ra 8. L E TS" C3- "X":, ^ £_ F3SENC2 BOKHéuY G-TÖHG ST iip n ajdonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Összehasonlítás. És hogyan test ma nálunk a kultura munkásainak megbecsülése ? íme ! Egyik tanügyi folyóiratunkban olvassuk e szégyenletes sorokat: „Hogy a politikai szolgálatok és a kulturális téren szerzett érdemek értékének megállapításánál milyen nagymérvű eltérés mutatkozik, arra nézve érdekes és meglepő adatokat szolgáltat az 1911. évi állami zárószámadás, melyet az állami számvevőszék elnöke a napokban tett közzé. A nyugdíjemelésekről és kegydijakról szóló részben a többi között a következő adatokra bukkanunk : Bornemissza Ádám a Feiérváry-kormány idejében 3 hónapig és 15 napig volt íőispán. Mivel azonban ifjúkorában 13 évig megyei tisztviselő volt, a király kegyelemből 4416 K nyugdijat rendelt neki. — Grót Pongrácz Ferencz 5 hónapig és 18 napig volt Abaujmegye főispánja a Fejérvárykormány idejében. Mivel ifjabb éveiben két megszakítással összesen tiz évig szolgált mint katona, évi 3840 K kegydijat kapott. — Rudnay Bél i volt budapesti rendőrfőkapitány, utóbb királyi biztos 5510 K törvényszerű nyugdíj helyett évi 8640 K nyugdijat kapott. — Erkel Gyulának, a zeneszerzőnek leánya Róza, tekintettel atyja nagy érdemeire és a seját keresetképtelenségére, évi 360 K hegydijat kap.' — Felméri Lajos, a hírneves pedagógus. kolozsvári egyetemi tanár árvája Ilona, tekintettel atyjának a hazai közművelődés terén szerzett kiváló érdemeire, továbbá tekintettel munka- és keresőképtelenségére, nemkülönben arra, hogy szűkös anyagi viszonyog közepette gyógyíthatatlan betegségben szenvedő agg nagyanyját is el kell tartania, évi 300 K kegydijat kap. — Mennyivel jobban jártak volna Erkel és Felméri hátramaradottjai, ha ők nem a magyar kulturát szolgálták volna maradandó alkotásokkal, , hanem a politika muló, napi érdekeinek a szolgálatába szegődtek volna.* * A számadatok hitelességéért nem felel a Szerk. 766 millió deficzit. Az 1911-ik évi hivatalos statisztikai kimutatás ismét lesújtó adatokat tartalmaz. Hazánk 1911-ben összesen ketezernyolczvankét millió értékű külföldi árut hozott be, amelyből ipari czikkekre ezerötszázhatvannyolcz millió korona esett. Ezzel szemben külföldre vittünk összesen 802 millió korona értékű magyar iparczikket, a deficzit tehát 1911-ben ipari téren hétszázhatvanbat (766) millió. Ennyivel fizettünk a külföldnek iparczikkekérf, többet, mint amennyit ilyenekért a külföldtől kaptunk. íme a statisztika vészharangja! Pusztulunk, szegényedünk. S bár a drágaság elviselhetetlen, bár a nemzet teste száz sebből vérzik, bár a lelkét is megmételyezték, bár a panasz általános ... a fényűzés mégis orgiákat ül s mintha minden rendén volna, a nagy többséget csak a politika és a szenzáczió erdekli A parányi horvát, oláh, szerb, tót Nagyhorvátország, Nagyrománia, Nagvszerbia alapjait rakja le, csak mi lessük összetett kézzel a sült galambot . . . Tisztelet a kivételnek, a nemzet többsége politizál, mulat, kártyázik, kávéházban lebzsel, divatos jelszavakkal dobálózik, mindent leszól, mindenkiben bűnbakot keres, csak magában nem látja a hibát. Pedig az elviselhetetlen drágaságnak, a 766 milliónyi deficzitnek elsősorban mi vagyunk az okai, akiknél a „pártoljuk a honi ipart 1 1 jelige csak üres fecsegés, Kossuth Lajos, Deák Ferencz szentnek tartották e jelszavakat s a szerint cselekedtek, mi pedig, mint a gyerekek, játekszerül használjuk. Igaz, világszerte dul ma a drágaság. Csakhogy, míg a gazdag országokban ez elviselhető, addig nálunk végveszedelemmel fenyegeti az egész ortzágot Legfőbb bajunk, hogy az úgyis szegény országból majdnem évi ezerhatszáz millió korona vándorol ki külföldi iparczikkekért. Ez a rettenetes pénzs a nyomában járó ember kivándorlás idézte elő a drágaságot s fokozta a végsőkig szegénységünket. Nem csoda, ha az ország teste szaz sebbői vérzik s a drágaság még a jobbmóduakat is kikezdte. Ha most mindehhez hozzávesszük a közősügyi kiadásokat, a külföldi pénzért járó rengeteg kamatot, a közterhek óriás suiyát: kimondhatjuk, hogy évenkiut több mint kétezer millióval adózunk a külföldnek. Ezért s az itt föl nem sorolható bajok egész özöne miatt nem tudja a nagyra hivatott nemzet testi lelki erőit kifejteni, melyek pedig kincses hazájában gazdaggá, boldoggá tehetnék. Az oroszok. Irta : Silttő Károly. Elszigeteltsége e népnek a nagy világtól okozza azt is, hogy az orosz még most is nem csak vallási szertartásaihoz, hanem a nyújtott felvilágosítást mellőzve, ősi babonáihoz erősen ragaszkodik. E nélkül ridegnek, egyöntetűnek vélné az életei, mely állapot elháríthatatlan elpusztulást, veszélyt, elszegényedést és unatkozást eredményezne. Egymást nem igen gyalázzák, s még legkevésbbé szokták az Istent káromolni. Ha egymással összetűznek és sértegetózni akarnak, jobban mondva gya'ázai, szemébe vágják egymásnak, hogy »Pászkuda«. Ez az egyedüli szó melylyel az orosz a másikat legyalázza. Ez az ók értelmezésük szerint annyit jelent, hogy: csúnya. Alapjában e szó azonban egész más értelmű s mint az orosz nép történeti múltjával ismerős egyénektől hallottam, a »Pászkuda« szó annyit jelent, hogy: korcs. Különbben e szónak régi eredete volt s arra az időkre vezethető vissza, midőn még a honfoglalás keletkezett. Ugyanis a mi elődeink a szitytvák sárga barna arczu s félelmetes tekintetű nép volt, melytől a már itt levő szláv népfajok rettegve féltek. Elődeinkre, kissé később, midőn e két faj-nép megbarátkozott, s összeházasodtak, az e házasságokból származott gyerekekre alkalmazták a »Pászkuda« szót, átvitt értelemben utálatos fajzatnak felelne meg e szó. — (»fattyu!« Szerk.) Van még egy sértése az orosznak, midőn haragosának a háza fedelére egy szekér kereket löknek, mely azt jelenti, hogy a házban lakókat nem volna vétek kerékbe törni, mert alávaló becstelen népség. Anjí e népet illeti, bátran lehet állítani, hogy nem solat ad magára s vajmi kevés önbecsülést mutat. A leggorombább szidalmazást, korholást hideg vérrel tűri s ugy elereszti füle mellett, mintha nem is hozzá beszélnének. Nem szégyenlősek, arezuk nem pirul el még akkor .sem, ha szemébe köpnek. Együgyű mosolylval törli le a haczukája ujjával az arczárói sőt mé^ iróniát csinál belőle s azt mondja rá, hogy: sebaj, csak az eső áztatta meg. Daczára, hogy az orosz erénynek tartja a ravasz kétszinüsködést, és a hazugságot, különösen ha azt uri emberre) szemben gyakorolja, de lenézőnek s a legutálatosabbnak tartják, ha egymással szemben hazudnak s hogy utálatukat szóval is kifejezzék, a hazudozást ugatásnak nevezik, pld.: »Bereses ják pesz« (ugatsz mint a kutya). A veihoviuai orosz nép öltözete annyira sajátságos, hogy hozzá hasonló ruha darabot más nemzetiségű nép nem visel. Fejüket télen bárány • bór kucsma fedi, mely belül szőrös, kívül pedig veres, zöld avagy kék posztó. A tetején tojás nagyságú bog van, mely mindig piros szinü harasztból van készítve olyformán, mint a rodli sapka tetején szokott lenni. Ez a kucsma éppen olyan aiaku, mint pld. a Rákóczy Ferenc/ féle képeken levő kalpag. Nyáron fekete kis pörge kalapot használnak, melyből facsarni lehet a fagyut és vajat. Ez az orosz köpöládája is, ha valami intelligensebb helyre pld. irodába megyen, a világért sem köpne a padlóra vagy a köpőcsészébe, hanem a kalapja kanmájára köpköd, testét házi vászonból készül! gallértalan ing borítja, mely a nyak és kézelőnél fekete szinü czipöfüzö zsinórral vau összekötve. Gombokkal dicsekvő orosz ing nem létezik. Nélkülözhetetlen kellék az orosznál a bőrből készült tarisznya. Ezt e nép sohasem teszi le, még alvás vagy betegség közben sem. Ezt mindig nyakában hordja, teszi pedig ezt azért, mert az orosz nép ruháján zseb egyáltalán nincsen s így a tarisznyában tartja a pipa készséget, bicskát, pénzt, a láda kulcsot és minden hivatalos irását. A tarisznya sziját réz gombokkal és csatokkal disziti s az a szép tarisznya mely ilyen dolgokkal tele van rakva. Derekát keskeny tüsző övedzi fekete bőrből, melyet szintén igen szeretnek réz csatokkal, gombokkal feldíszíteni. Ez a derékszíj avagy tüsző teljesen elüt a tót avagy oláh mintától s nagyban hasonlít a csángó magyarok által viselt keskeny derék kötőhöz. Rendesen két rekeszü s különösen azon orosz, ki egyszersmind, kupeczkedéssel is foglalkozik, a pénzéi ezekben tartja. Innen nehezen tudja elrabolni a legügyesebb felvidéki zsebmetsző is. Az ing fölé fehér vagy barnás daróczból készüli rövio, derékig érő ujjast visel s ugyau ilyen szövetből való pantalló nadrágot, melyet piros szinü zsinórral díszít mint a székely magyar
