Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-02 / 1. szám

1912 január 2 MAGYAR P A Í Z S asszoDyt, s azzal köd előtte köd utánna, kilebbent a sötét éjszakába. * * * Megy a köd gomolyog kocsija tovább, vágtat még gyorsabban mint a vasparipa, városok, falvak, rónaság és erdők felett törtet át. Egy fényes tömkeleg felett megállapodik, a világváros felett. A két hosszú köd alakú testvér egymás mellett suhan a világváros zajos utczái felett. Vad tivornya és zene hangjai hallatszanak ki egy magas épület második emeletéből, ugylátszik vigan temetik itt az ó esztendőt, pohárcsengés és hangos kaczagás hallatszik az ablak üvegen keresztül. Hallod ? . . . az ő hangja a férfié, akit oly hűséggel vár az asszony oda, közelebb húzódik a két köd alak az ablakhoz, megborzad a zöld leplü, amit lát s gúnyosan vigyorog a másik, a fekete leplü. Láttad? szólott a részvét tündére, nem hittem, hogy erre képes, hogy ennyi szivet tegyen beteggé. Bizd rám a megtorlást, szól testvéréhez a bánat tündére, mindjárt távozni fog e tivornya helyről. S csakugyan kis vártatva támolygó alak ödöng a paloták között, a fekete lepelbe burkolt köd alak, körülöleli az imbolygó alakot s bideg jég csókot lehel reá, honnan lekergeti az összes vért szivéhez. A férfi egyszerre kijózanodik s fájdalmas érzet nyilalja át, eszébe jut, hogy valahol messze ott a kéklő hegyek közt van egy jóságos asszony, ki az ö jöttét várja. Sietve szedi lépteit, hogy mindazt amit az ó évben elmulasztott vele szemben, az uj évben adja meg ö neki, — — a hűséges oda adó szerelmet. Jegyet vált, s viszi a gyors vasparipa száguldva, s mégis minden perez egy hosszú órának tűnik fel előtte. Csodálkozik önmagán, mi lelte, hiazen máskor talán inkább az asszony volt az, aki ilyen türelmetlenséggel várta jöttét. Ahogy megérkezik, az asszony szobájába siet, ki hidegen fogadja s a kandalon elhamvadt, megíeketedett papirhalmazra mutatva szól: ^Eltemettem, hogy soha többé föl nem támad!« Hófehér arczán, két könycsepp gördül alá . . . A fájó lemondás könnyei azok. Jaczkovicsné. Lesz még Kossuth-világ! — Elbeszélés. — Irta: Farkas Emőd. A napsugár aranyport hint be a kitárt ablakon. A fény fehér sávjai mint galambszárnyak lebegnek az ágyon, az almáriomon és a varróasztalon, amelynél szaporán őltögeti a tüt Meskó János magyar szabómester. A háta előregörbedt, de nem az élet, hanem az idő hajlította meg. Magas növésű, széles vállú, a szemében még a régi nagy idők tüze, a haja, a bajusza és a szakálla azonban fehéren csillogó, mint a havas hegyorom a hajnal sugarában. Fölötte a falon rámába rakva a Kossuh bankók, közepén Kossuth Lajos képe s a rámás képek koszorúként fonódnak köréje. Amerre néz az ember, szabadság hősök arczképei, egy kopott atilla ujja és egy zászlódarab. Mind üveg alatt, amik tükörtiszták, mintha csak most vésték volna bele a keretükbe. Meskó János már hatvan éves, de az arczáa nincsen egyetlen ráncz se. Az idő nem gyürta össze, csak, csak behavazta. Kopognak. Meskó leteszi a tüt, lekapja a pápaszemét és az ajtóra néz. Kiegyenesedik s csak most látszik meg, hogy milyen délezeg sudár a teste. A felesége, aki a kopott díványon ül és harisnyát kötáget, feláll és az ajtóhoz siet. Jó kerek, kun koponyájú ember nyitott be, A szeme bogara sötét, mint a fekete gyász, körülötte pedig tüz ég, mintha egyenesen a naptól lopta volna. Göndör szőrű, karimás kalapját már a kezében tartja, zsírosan fénylő haját hátrasimítja s az csillog mint a vizzel lelocsolt szénpor. — Adj Isten, mester uram. Meskó, aki eddig csak várakozó állásponton volt és meg se moczczant a széken, fiatalosan felpattant lóla. — Hozta Isten, gazduram, — milyen ruha kéne? — Éppen a járatba volnék s kigyelmedet ajánlották. — Az én uram szabása hetedhét országban ritkítja a párját. — Hiszen éppen azt szeretném, hogy egészen akkurátus legyen. — Ugy fog az feszülni, mintha ráöntötték volna. •— Nadrág és atilla kellene. — Anyjuk, hozd csak ide a iőföt. Az asszony még elég fürge, pedig már ő is lemorzsolt vagy ötvenhat esztendőt. Elhozza a varróasztalról a rőföt. — Az ám, de milyen lesz a posztó ? — Kék, vagy fekete, ahogy kelmed kívánja. — Legyen kék. — Tegye le a szűrét gazduram. — De mit kóstál? — böki ki az uj rendelő egy kis huza-vona után. — Finom posztóból legyen? — Biz igen. — A nadrág száz pengő, az atilla hatszáz pengő, summa summárum hétszáz pengő. A gazdának olyan tág karikára nyilt a szeme, hogy Meskó uram is beleszédülhetett volna, ha ugyan meg nem szokta volna már az iyen csodálkozást. — De majszter uram, — hüledezett a gazda — nekem azt mondták, hogy kelmed igen olcsón csinál ruhát. — Elégolcsó ez, mísoknál sokkal többe kerül. — Alkudjunk. — Isten neki, száz pengőt leengedek az atillából, de többet egy fityinget se. — No, akkor nincs vásár, — feleli az atyafi szűrét húzogatva, — nem vagyok én birka, hogy megnyírjanak. — Ejnye, a rézcsillagát, ezt se mondták még nekem, ugy-e anyjuk? — Jaj. lelkem, mért nem mondod meg mindkezdte szólni a bánatos nótát ama haldokló harczosról, a ki búcsúzik a kamerádtól. Az ismerős hangok rezgésbe hoztak némely hurt a szivekben s az emberek a hegedűsre tekintettek. — A kis kadét — szóltak. Csakugyan az volt, de fonnyadt, sápadt aiczán látszott, hogy idő előtt öregszik. Mikor vége volt a harezos dalának, azonnal czigarettára gyújtott s a feléje menő régi ismerősöket is kínálta. Jó ideig tartott a beszélgetés, kínálták egy pohár borral, de nem kellett neki, csak czigarettáit szivta mohón, gyufát nem is használt, a fogyó papirszivar végéről szivta a másikat. — Sok ez a dohányzás — mondták neki. — Hja, felelte — most pótolom azt, ami a börtönben hiányzott. — De ebbe belepusztulsz, kis kadét — folytatták a régi, beczézö néven szólva hozzá. A sárga arezon rövid mosoly jelent meg. Azután komoran tekintett a hegedűjére és kurtán válaszolt: — Magam is azt szeretném, ha belepusztulnék . . . Tömörkény István. Temetnek... Valahol messze, oda fönn a magas hegyek között fekvő egyik falucskában busán kong a kis harang . . . Temeti az ó évet! Bus kongása belevegyül a ködös légbe s a panaszosan síró hanghullámot elkapja a szél s viszi tova a rengeteg alján álló erdei lakhoz. Az erdő belsejéből gomolygó köd törtet elő s két köd foszlány bontakozik ki abból, egyiknek fekete a ruhája, a másiknak páratestét, zöldes szinü lepel takarja. Az első a bánat, a másik a részvét tündére. És szól az első, siessünk, nehogy elkéssünk, még az öreg esztendő eltávozása előtt akarom, hogy felold azon asszony nagy bánatát, amit több hónapon át viselt. És megszólal a részvét tündére, ó miért is voltál oly kegyetlen, olyan hosszú időt mérni reá? A felsőbb parancs szerint tettem azt, de meg aztán tudod azt jól, hogy nekem a te szerepedbe nem szabad esnem, azért vagy testvérem, hogy segits nekem ott, ahol már látom idejét eltüntetni az emberek szenvedésének, téged hivlak segítségül, csakis te törülöd le még a legfájdalmasabb könnyeket is . . . Hosszú fénysáv áradt ki az erdei lak szobájából, oda bent az asszony nagy halom papirost hamvasztott a kandaló láeja felett, melyet a láng nyelvek mohón kapkodtak el. A két köd alak az ablaknál megállapodott s kíváncsian leste az asszony minden mozdulatát. A fekete leplü tündér kárörvendő mosollyal nézte az asszony munkáját s vigyorgó pára arczát még közelebb húzta az ablaktáblához, látod, mondá testvérének, már megkezdte munkáját, temeti fájdalmát, már most a te feladatod is könnyebb lesz, de siessünk, mert még azt az embert is fel kellesz keresnünk, aki annyi szenvedést mért reá eire a szép asszonyra. A részvét tündére halkan besurrant az ajtón és homlokon csókolta az Napon szárított, pelyvás, szalmás sárból készül, tégla alakú u. n. vályogból épített, agyaggal kitapasztott s mésszel fehérített házat építenek, mely hogy még kényelmesebb legyen a déli oldaláról egy méter széles folyosó húzódik az eszterhéj alatt melyet faragott faoszlopok tartanak. A bejárás rendszerint a közepén van az épületnek s az ajtó egy sötét pitvarba vezet. Házuk, mint a magyaroké két végü. Az utcza felőli rész az ünnepi szoba, hátulsó része pedig a míndeneapi. Az ünnepi szobában a fal mellett karosláda foglal helyet. A ház ékessége azonban mindene'-;etre a padlásig emelkedő dunyhával és párnával megrakott két ágy, melyből a házi aszszony büszkeségére vidáman kandikálnak ki e czifra huzatu ágynemük. A ház falait üvegre festett szent képek diszitik, Krisztus, Mária, SzBarib, Mihály, György, Miklós védszenteket ábrázolva. Elmaradhatatlan a falon függő virágos czifra tányér is, valamint a gazdagabbnal az asztal felé akasztott lámpa és az ágy elé helyezett liliomos, tulipános ülőke, A pitvar főékessége a tűzhely valamint a szobáé a boglyas kemencze, melyet a pitvarból fűtenek, A lakóházzal összeépítve, mintegy annak folytatását képezik a gazdasági épületek. Előbb szekérszin azután istálló, végül következik a sertésól, mely emeletszerü, s a felsőhely a tyúkok tanyája. Az udvait czifra rácsozatu ajtó s egy vastag gerendából kifaragott, vízszintesen forgó kapu zárja el z utczától. A ház ablakai kívülről zsalugáterral van ellátva, melyeket kék vagy zöld szinre festenek s liliom festéssel díszítenek. A nők öltözete szintén azonos a magyar nők viseletével. Ezek is szeretik a rikító szinü ruha darabokat. Töbnyire világoskék, vagy sárga világos mintájú szoknyát viselnek, melynek alját veres fodor díszíti. Veres, vagy fekete puha szárú csizmát viselnek magas sarokkal s a csizma sarka és kérge körüli része sárga gombos szögekkel kiverve. Az orosz népet annyira jellemző bocskor a szabadságharcz óta, vagy mint ők mondják a: «Slobode» «Szabadság» óta teljesen kiment a divalból, még a legszegényebjénél is szégyen viselni. Mellüket testhez álló ujjas fedi. Fejüket egy széles vagy sodrony fogakkal ellátott fésű s a felett egy ügyesen felkötött színes kendő, ünnepeken pedig fehér esipkés főkötő fedi, melyhez igon szeretnek virágbokrétát tűzni. A hajadonok hajukat simára fésülve hátul két águ ezofba leeresztve viselik, melybe színes pántlikát fonnak. Eltéröleg a magyar lányoktól az orosz hajadonok szívesen viselik a fejkendőt. Nélkülözhetetlen a kívül szőrös bojtos guba is, mely a hideg ellen hathatós védelmi ruhadarab. A csecsebecsének nagy rabja az orosz nő s a nyakon gyöngyöket, rézből készült gyűrűket 3—4 darabot is viselnek. Az orosz házaspárt igen meg lehet különböztetni a magyartól, mert mig a magyar ha nejével együtt mén a templomba, csupa udvariasságból a feleségét elől engedi menni s ő ugy lépeget utánna; addig az orosznál ez ellenkezőleg van. A nő mindig 3—4 lépésben követi férjét és sohasem megy az előtt. Ez különben az orosz népet jellemzi s nem engedi a nőt önállóságra vergődni, minden tettével kimutatja, hogy ő viseli a kalapoi s ő a ház ura feje. A nö náluk a gyengébb nemet, az akarat nélkülit s a tehetség nélkülit képviseli s ugy vélekednek, hogy a férfi kötelessége vezetni a nőt maga után s ezt nyiltan kifejezik e szavakban: « Vedem szobi zsenku» (vezetem a nőmet.) (Folyt, köv.) * Siittő Károly a czikkével következő levelet küldi B; regmegyéböl: Kedves Gyuri Bátyám ! Itt küldöm a »Muszka" első részét. Hü képe ami oroszunknak. Ugy hiszem nem lesz unalmas dolog a Zalai magyarságnak e néppel megismerkedni. Hiszem, igen sok zalai egyén emberevőknek, magyar falóknak tartja, pedig itt bontotta ki Rákóczi a háromszínű lobogót, s e nép volt az első kuruez katona. Folytatom minden héten s igérem, hogy nem lessz nnalmas s üres fecsegés. Ki'erjedek mindenre. Ezt tehetem, mert köztük élek, s ismerem e nép minden gondolatát. Nyelvüket jobban beszélem, mint bármely tiszta vérii született orosz. Fngem igen bálványoznak. S kálvinista létemre imádnak. Pedig a kálvinista ember nekik Isten-tagadó s az emberi nemnek legutálatosabb piszka. Ezt a papok szuggerálják be nekik. Szegények. Isten veled!