Magyar Paizs, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1911-01-26 / 4. szám

XII. év, Z«lieo»r«»8q, 1911

. január 26. A szám, Előfizetési ár: Sjy é»re 4 kor 04 f fél érra 2 kor 04 f Negyeire 1 kor. 04 f 6í?ys» szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szériát Nyilttír 6ora i r Sz ' SZtŐSég t k <adóvata>: Kossuth-utcsa 43, anericeszti Z. ZEEox»^7-á-bItL Lajos ( lengyel pbhencz Munkatársak - ^ BOBBÉi.T GTÖHG 2" laptulajdonos. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Beszélgettem egyik marosujvári pajtásommal, aki szaktekintély a só körül, mert sóbánya hivatalnok. Mondám a többek között, hogy nehéz az élet, drága az étel, adjátok olcsóbban a sót. Hm! hm! Barátom 1 azt mondja, menj ki Bulgáriába lakni, akkor olcsóbban kapod a sót. Hogy, hogy pajtás? Nem értem a beszédedet Én még Amerikába sem megyek ; nemhogy Bulgáriába mennék. De mit beszélsz? hogy a bulgárok olcsóbban kapják a sót mitőlünk, mint mi saját magunktól '? Ez alig hihető. S ha ugy van, ezen csudálkozom. Hát ez csak ugy van, kedves barátom! Szólott a sóhivatalnak tisztviselője s ezt nekem csak elhiheted, mert én szakember vagyok. S a sóhivatalnok pajtásom ezt bizonyos büszke íölénnyel mondva, egy kicsit még sajnálkozott is rajtam, hogy ezt én nem tudom. Neked elhiszem mondám s most már tudom, amit eddig nem tudtam. Csakhogy most már azt nem tudom mi a fenéért adjuk mi olcsóbban a sót a bulgároknak, mint saját magunknak ? Adjuk ? Igenis adjuk, mert a miénk ez mind pajtás, nemcsak a sótisztviselőké. Hát miért adjuk mi nekik olcsóbban? Mi ennek az oka? Itt a tudomány. S az éa pajtásom most már igazán szánakozólag néz rám. De megbecsül s megmagyarázza. Hát nézd meg Barátom, igy szól, ez magasabb rendű politikai íudomány, amihez te nem értesz. De én megmagyarázom, hogy tanuld meg és tud meg az okát. Hát ez azért van, hogy csalogassuk, édesgessük a bulgárokat ide a magjar piaczra, hogy tőiünk vásároljanak . . . Ahá! most már értem. Vagyis most már semmit sem értek. Ók mégis ingyen nyalnak sót. Éimi duplán fizetjük, hogy ők nyalhassanak. A fene érti ezt a magas politikai tudományt. Hát az ökröket láttátok ? A kövérre hizott ökröket a vasúti szekerekben, hogy viszik Bécsbe 1 Csakúgy bömbölnek a zárt kocsikban s csordástól mennek a vágóhidra Bécsbe. Ha az emberhús ehető volna, Hgy vinnék ezeket is a bécsi mészárszékra, akárhogy bőgnének a vasúti kocsikon. Akik pedig itthon maradnak embereknek . . . Nohát azoknak a számokra gondoskodnak húsról. Sze egy félév óta — az újságok czimeiben olvasom — hogyan törik a lejöket az emberek, hogy Délamerikából hozzanak ide argentiniai marhahúst a szegény éhes magyaroknak Nagy a gondviselés a szegény magyarok feje fölött. Argentiniai hust esznek már ezután. Az csupa aranyból meg ezüstből van. Nem olyan komisz, mint a miénk. Csakhogy ember legyen, aki ezt az arany tudományt is megértse. Pedig érthető, mondja valaki, mintha hallanám. Délamerikában rengeteg lakatlan területek vannak, nagy önkénytességgel tenyészik mindenféle állat ingyen, a balhától és hamuféregtől fel a bivalycsordáig. Paraguayban, Assunziou fővárosban Anasits Dániel tanár honfitársunknak az ablaka alatt csakúgy terjíd el 20—30 hold erdő, mint gazdaasszo nyainknak kis ablaka alatt a virágos kert. Csorda számra vannak az ökrök is. Tehát olcsó a marha s olcsó a marhahús. Ezért akarnak minket az amerikai marhahússal boldogítani. I,

raz, hogy annak egy negyedét a vasút emészti fel, másik negyedét a tenger, a harmadik negyedét a közvetítő nyeli el s csak a negyedik negyedét vásároljuk meg — mi már épen olyan drága pénzen, mint előbb a magyarországi hust. Igaz, hogy semmivel sem vagyunk előbb mint a mádi zsidó, de milyen fönséges érezet: argentiniai hust enni! S még az egyensúly helyreállításához is hozzájárultunk. Tőlünk mennek az emberek Amerikába, mi meg hozunk Amerikából ökröket. Éo, az én szamár fejemmel ezt a szakszerű közgazdálkodást sem tudom megérteni. De hát milyen is az általános életmód' j Nehéz az élet. Nagy a drágaság. De különös' ! hogy csak a hus-drágaságról beszélnek. Pedig | nemcsak a hus drága. Aránylag sokkal drá1 gább a krumpli, a vöröshagyma s a kömény' mag és a só. Ezek mind dúsan tenyésznek Magyarországon. Talán azé

vt olyan drágák. Avagy azért, hogy fontos szükséges éielmiczikkek. Mert ne kicsinyeljük ám még a vöröshagymát se. A dolgok rendje azonban azt követelné, hogyha a rnhanemüekért kiadjuk a megszám lálhatatlan milliókat, mert kénytelenek vagyunk ; hát ne dobjuk az ételnemüekért is külföldre azt a sok rengeteg milliót, mert ételnemű már nálunk is terem bőven. De hát furcsa náczió vagyunk mi, hogy marháért — pedig ebből mar igazán csordaszámra van Magyarországon — marháért, mondom, Argentinjába megyünk, köménymagot Olaszországból hozunk s tyúkot Kochinkinaból és Izland szigetéről, vöröshagymát pedig a Nílus vidékéről. Váltig csudálkozom, hogy sót miért nem hozatunk Szicziliából, mert ott is van elég. A só. Ne kicsinyeljük ezt a jelentéktelennek látszó dulgot. Rendkívül fontos fűszerszám, sőt élelmi czikk. Óriási kincsként hever a magyarok földjében, anélkül, hogy a lakosság hasznát látná e saját vagyonának. Nem látja, mert pénzt is ad érette, de takarékoskodván jól sem lakik vele. Pedig eleme az életnek a só. A só nemcsak jó izt, hanem erőt is ad az ételnek és embernek; nem olyan, mint a bokréta a kalapon, hogy csak ékesitse azt, hanem olyan, mint a ruha az emberen, amely díszíti is az embert s hasznára is van hideg-meleg ellen. Nemcsak izt, hanem erőt is ad ez a fűszerszám. Tudja a fiziologus, hogy a vért, az izmot, a csontot, hogyan ápolja, fejleszti, erősiti a só. S minél kevesebb kell belőle, annál értékesebb. De azt a keveset nem lehet nélkülözni. Legalább is botorság. Magyarország lakossága — véve 20 millió embert — közép számitásom szerint elfogyaszt évenként 74 millió kilogramm sót. Csakhogy a magyarországi hegyekben annyi só van, hogy ahoz képest ez a 74 millió kiló csupán csepp a tengerben. Nos a lakoiság fizet évenként ezért a 74 millió kilogramm sóért 22 millió" és 200 eztr koronát. Ez a pénz bemegy az állami pénztárba. A bányák müveltetése természetesen nem kerülhet ilyen sokba. A tordai akuát pl. nem is müvelik. Csupán két-három munkáslóg benne. A többi három-négy bányamüvelés költségére mondjunk egy lehetetlen nagy számot: két milliót évenként. Még mindig 20 millió korona évi jövedelme van az államnak csupán a kis apróságnak tartott sóért. Bizony bizony, az erdélyi fejedelmek hajdanta iskolákat tartottak fenn a só jövedelméb 1. Pedig be potomság. Egy kiló só legtöbb 31 fiitér. Egy embernek elég ez három és télhónapig. Három és félkiló egész esztendőre elég s ez csupán 1 korona 11 fillér. Egy 4 tagu családnak elég egy évre 4 korona 44 fillér, egy 5 tagúnak 5 korona 55 fillér, egy 10 tagúnak 11 korona 10 fillér értékű só. Ez mind kevés, de már a 20 millió ember 22 millió 200 ezer korona értékű sót emészt meg. Ennyi kincset ad ez a föld évenként csak sóban a nemzetnek. Az a kérdés, hogyan veszi jobb hasznát a nemzet ennek a kincsnek ? így, amint most van é az állapot? vagy pedig ha természetben. s-iban kapná ki azt. Most ugy van, hogy a? állami kormány, mint főgondozó és gondviselő atya összegyűjti pénzben az értékeket s a hol szükséget lát, ott kiosztja, pénzként vagy egyéb termi nyekként, igy tartván igazságosabbnak a dolgot. Mert ugy van, hogy a magas kormány — már akár a sójövedelemből, akár egyebekből — gondoskodik a lakosságról, a hol nyomort lát s a hol jónak látja a segítést. Megjutalmazza a hű cselédeket okmányokkal és aranyakkal; ingyen vagy féláron oszt ki szőlővesszőt, gyümölcscsemetét, vetőmagot itb. segélyez egyes gyárakat, vállalkozókat s tömegesen is kis iparosokat pénzzel, vagy gépekkel, stöbb efféle. Ez az eljárás, a legnagyobb tisztelettel szólva is, nem lehet arányos s igy nem ie lehet igazságos. Eltekintve attól, hogy néha káros meg a megjutalmazottra is, mert ingyen jut a kényelmesebb élet előnyéhez, hogy ne mondjam, a lustasághoz.