Magyar Paizs, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-24 / 25. szám

2 M AGYAR P A 1ZS 1909. junius 24. Csak Hunci volt. — Menjetek Amerikába. — Amerikának újra meg van a maga szenzácziója Ribár András Magyarországból vándorolt ki Amerikába s sok kopla'ás után Gray városban, mely aczélgyártásáról nevezetes, — kapott munkát. A magyar kivándorlókat Hunciknak (a Hungerynek, magyarnak csúfos rövidítése) hivják. Ez a Hunci egy gray-i szalonban (korcsmában) a minapi szombaton fölhajtott a garatra és énekszóval igyekezett haza. A rendőr megszólította: — Lassabban. Nincs Magyarországon. Itt ne daloljon. Ribár vesztére kötekedett. A rendőr pedig előrántotta revolverét és lelőtte Ribárt. Ribár szivén találva holtan rogyott az utcza kövezetére. Ugy kellett neki! Minek nótázott. Amerikában a nóta ára: halál. Ez eddig rendben volna. De a gyilkos rendőrt a biróság perbe fogta. És most kezdődik a hadd el hadd. Ezek után átadjuk a szót a Pittsburgban megjelenő Szabadság czimü lapnak. íme ezt irja : Százával hajtják a gázos, ezer veszedelmet rejtő bányába a tudatlan, az idegen munkást, és egy sem jön közülök vissza. Vájjon fellázad-e a közvélemény a kapzsi tömeggyilkosság hallatára? Dehogy! Ki törődik egy pár száz összeégett holttesttel . . Gombház, hiszen csak hunczik voltak. Ribár András is csak egy hunczi volt, hát agyonlőtte a rendőr. Mit is csinálhatott volna egyebet egy közönséges hunczival, aki elég vakmerő volt és jókedvében elénekelte magát Gary utczáján. Természetesen mindeuki a rendőrnek adott igazai, mártirt akartak belőle csinálni, a gyűlölet mártírját, aki csak a kötelességét teljesítette, amikor egy ártatlan emberbe háromszor belelőtt a revolverével. A biróság a rendőrt gyilkosság miatt vád alá helyezte. De Gary városának polgármestere égbekiáltó megtorlást követő igazságtalanságot lát a biróság kötelességszerű eljárásában, mert hisz az agjonlőtt Ribár János nem ember volt, hanem csak hunczi. És ezt Gary városának a polgármestere mondja. Jól tette. S^nki sem forrasztotta torkára a szót. A sok millió bevándorló, akiknek pedig ez a köztársaság gazdagságát, hatalmát kösz nheti, némán tűri a vakmerő arczul csapást. Tovább húzza az igát, tovább görnyed a járom alatt, vérével termékenyeti meg a földet — mert nincs más választása, mert élni akar." Eddig a Szabadság. És már most vesszük át a szót mi. Biztosra vesszük, hogy a gyilkos rendőr a „közvélemény nyomása alatt" ép bőrrel menekül. És a nótázó magyar halálát az Ur Isten igazságos keze boszulja meg. Nem hiányzik azonban a tanulság ebből a véres esetből. Szeretnők tudni, hogy mit szólnának hozzá, ha idehaza történt volna az eset. Hiszen nálunk is gyakorta megtörténik, hogy ebben a földi gondokkal terhes világban rágyújt, a jókedv egy kis utczai nótára. De ki halottu valaha, hogy egy kis rendre való figyelmeztetésen a sarki rendőr tovább meujen, vagy a tovább kapczálkodót legföljebb ha beki3érik, mig a mámorát átalússza. De hogy csak lelőjjék, mint a veszett kutyát, az csak Amerikában járja. És ezért a „szabad földért" veszkődnek i a magyarok. Százával iparkodnak ki és százái val pusztulnak el. Mert az uj kivándor.ók, 1 ahogy a Szabadság megirja, százával hajtják | a gázos, ezer veszedelmet rejtő bányába a j tudatlan, az idegen munkást. És ha aztán <

t ott a lelkét ki nem leheli, ha tán egy kis nótára szottyanna a kedve, akkor a sarki rendőr lelövi, mint a veszett kutyát. A rendőrnek pedig, nehogy a hajszála is meggörbüljön. Hiszen csak Hunczi volt a megvetett, a nyomorult pária. Hát ezért menjen ki a magyar ember Amerikába? „Hitványak vagyunk!" Visszhang. Zalaegerszeg, junius 22. E lap egyik utolsó számában vezető helyen olvassuk ezt! . . . Olvassuk pedig a meggyőződés kifogyhatatlan energiáját benne! . . . Százágu ostorral kezünkben önmagunkat vádolva önhátunkat korbácsoljuk véresre! j »Mert a magyar önmagát sebzi;" Önmagunkat ; hurcoltatjuk a szenvedés utján föl a koponyák ! szíklatetejére . . . i De való igazság . . . »Ne bántsd a magyart« i majd úgyis megöli az önmagát! Ha külellenség ' nem tömöríti, belső küzdelmek szétforgássoli ják a magyart! Önerejét, önvérét pocsékolja s • ugy tesz mint a vérszegény — ki száz pióczát j rakat megdermedt viasz testére. S ez kell a magyarnak! Száz ellenség kaján | örömmel látja ezt. i Igazán kóros tünetet látok abban — amiről irok! Hogy magyar ember zengjen dicshimnuszokat s szatirikus sokatmondással mosolyogja le nemzeti nyelvünk jogainak érvényesülésének küzJ delmet . . . ahhoz kell valami . . . Legalább is cítj ötödik kerék! j Egyik uap a vasúti kocsiban hallgatok végig ] egy épületes beszélgetést. Volt ott szó mindenről, i politikáról és más egyebekről. Nem is a politikai l eszmecsere korbácsolta fel önérzetemet, i Külsejéről ítélve utazó volt ... aki nagy pat• hossal hirdette, hogy fia a kőszegi gimnáziumban tanul ... Jó fiu, jó tanuló. Tanárai nagyon szeretik. De többet . . . sokat mondott. Hallgatói közül ped

:g egy másik családapának is akadt mondani valója fiáról, ki szintén középiskolába jár. Magyar ember volt . . . nem sok szóval, egyszerűen sőt némi lemondással panaszolta, hogy egyetlen fia kevesebb örömet szerez. »Közepes tanuló voft mindig, de jóviseletü. Nem is itt a hiba. A német nyelvvel nem tud boldogulni. Pedig már meg is bukott félévkor. stb.« De nem tudta tovább folytatni. Félbeszakította a másik ... a fiával hivalkodó apa. Fölényes gunuyal mesélte, hogy az ó fia „jó német". Korrekt beszél németül. Ugy is társalog velem. Nincs miért kételkedni ebben — sőt még megszólni sem lehetne talán ezért a szülőt. De mást is mondott! . . . »Nagy hiba volt az, hogy a német nyelvet eltörölték a népiskolából és nagyobb kár, hagy nem hozzák vissza. Én volnék a helyzet ura . . . majd megmutatnám a műveltséget a magyarnak! Sehová sem mehet a nyelvével, sőt a katonaságnál is nehezen boldogul. Néz mint az a bizonyos állat az uj kapura!« De erre a társaság sem maradt szótlanul. Én is neki rontottam. És a pimasz emberben volt orczátlanság, hogy szavát megmásítsa! * Eddig! Nagy bajunk az, hogy vándorfajzatok mételyezik az ország népét. Néha jóhiszemű magyar ember is horogra akad. Beveszi a maszlagot. Megbolondul tőle! ... Az okosságot a német nyelv tudásában látja. Bemasziangolták neki! Nem valami jó szemmel nézem a nem magyar anyanyelvüeket a közpályán. Sokat költünk a más anyanyelvűek szellemi kiképzésére s azokat készséggel helyezzük el hivatalokban. Hát ez szerintem nem a leghelyesebb! Akadnak közöttük magyar érzésű emberek. De a legtöbbje legalább is közönyös, ha direct nem is ellenség. Dehogy is lelkesíthetnek egy sváb származást a nemzeti czélok és ideák! A déli vasútnál különösen soknál több a sváb és német hagyás. Sőt akad olvan aki nagy garral hirdeti is, hogy nem „máv". Ez már garancziát nyújt a germauízálásra ? Svábul pötyög s legalább is nem szívesen beszél magyarul. Ismerek egy bizonyost, akit általánosságban osztrák érzelmeiről ismernek! Nem akarok részletesen kiterjeszkedni e témára de mindenesetre igazolva látom azt, hogy hitványak vagyunk! Torkára forrasztani a szót annak, ki Magyarországban gáncsolja a magyart! Hülyének elnevezni minden emberfiát, ki a műveltséget a nSmet nyelv tudásában látja. Eszköz lehet a tudásban a német nyelv, da aki kívánja azt, hogy a magyar ember tudjon németül, mert különben betyárn und bagázsr — az kötözni való őrült! Pedig ugy hallottam, egyesek kijelentéseiben azért látom butának nevezni a magyart, mert a polgárember nem tud németül. Ezért tanítsunk a népiskolában is német nyelvet, hisz a katonaságnál szükség lesz reá. Aki ilyent hirdet: nem magyar ember, aki ezt megtorlás nélkül tűri nem higgadt és finom ember — hanem hunyászkodó pudli-kutya. Azt mondják »vadmagyar« a magyar. Talán volt. Inkább birkatürelmű nép! Fejős tehén! Ez találóbb. Hogy czivilizáltnak tekintsék beveszi a maszlagot. Türelmes. Elnéz, elhallgat mindent, hogy ne mondják neki: »Uungarische Hund, Ungarische Betyár*. De mégis mondják. Mennyire mondják. Miért: „hitványak vagyunk". Csak a fizika törvényeit tartsuk meg: Hatásra jöjjön az ellenhatás. Támadásra ne a lovagias magyar, hanem tényleg a vadmagyar feleljen. Ez beteszi a kaput! Ellenségeinktől reánk kent jelzőket igyekezzünk kiérdemelni! Végre is oroszlánok unokáiból nem lehet gyáva pudli kutyákat nevelni! S megírtam ezeket, hogy írva legyenek! Hegedűs A. Elek. Érdek es, drága emlék. Gróf Széchényi virágjai. Visszaemlékezés. Berna — porosz Szilézia — 1909. május 29. post Bellmansdorf. Ma van ötvennégy esztendeje hogy elbucsuztunk Döblingtől és Széchenyi Istvántól. Hogyan történt az, hogy vele egy fedél alá jutottunk, azt más alkalommal fogom elmondani. Má azért írok, mert nem akarom hogy ez az édes — fájdalmas évforduló ismét nyomtalanul vegyüljön bele a uiuló évekbe, nem akarom, hogy esetleg elvesszen életemmel együtt az emlék, mely vigaszom volt gyakran, mikor vigaszra annyira rászolgált a tehetetlen, gyötrelmes hazaszeretet. Tehát Döblingben voltunk 1855 április 15 étöl május 29 éig nagyanyám, fivérem és én. Két szobánk volt Széchenyi szobája alatt és vártuk az útlevelet, melyet a »Rebellis« édesanyjának nem akartak kiállítani, ki a halálraítélt Spelletich Bódog 48-iki képviselő és kormánybiztos gyermekeit kisérte szüleikhez Amerikába. Bécsi ügyvédünk, a jó Gutherz, dr. Jörgennek, az intézet igazgatójának ipja volt, ö családjával velünk átellenben egy kis pavillonban lakott. Naponta bekocsizott Bécsbe sürgetni az útlevelet, de nagyanyám nagybátyja, Adamovics, erősen schwarzgelb belső titkos tanácsos, milliomos nagyúr, minden befolyását arra használta, hogy nagyanyámnak ezt a vállalkozását lehetetlenné tegye. Gutherzék belső barátsága, a gyönyörű angol kert, az előkelő vendégek társasága, fényt és meleget árasztottak életünkre. Ebben a hat hétben többször nyílott ki Széchenyi ablaka. Megkérdezett bennünket hogy van apánk, kit a 48—49-íki országgyűlésről ismert s látszólag mulathatott különösen az én szájaskodásomon. A többi közt egyszer elmondtam neki az ötven év előtti díszes alföldi magyarsággal, hogy az én apám is kondignátiós — értsd emeletes — cázban lakik, melyet akkor még nagy fényűzésnek tartottak, Szabadkán, ahol nevelődtem. 1855. május 13-án 7-ik évemet töltöttem be. Jörgenné felhívott szobájába s megkérdezte tőlem, hogy egy egész sereg dísztárgy közül melyik a legszebb? Nekem egy kis tükör fedelű, aranyozott lábu dobozka tetszett meg, melyet nagy örömmel adott át, de előbb megtöltötte a leg-