Magyar Paizs, 1907 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-31 / 5. szám

2 MAGYAR PAIZS 1907. január 31 Bischitzky Miksáné Nagykanizsa. 32 év óta fennálló legjobb hírnévnek örv«ndő hangszerraktáriban Nagykanizsán. 12—">8 jianiM, Mim mmmi es irmni ujak és kijátszottak nagy választékban kaphatók részletfizetésre is, a legjobb gyári árak mellett kaphatók esetleg bérbe vehetők. Régi zongorák mindenkor becseréltetnek. Levélbeli megkeresésre azonnal válaszol' eredeti földnek és népének szellemi és anyagi kincseit. Mert bizonyos az, hogy muzeum nélkül olyanok vagyunk, mint akinek minden értéke, kincse szanaszét, rendezetlenül, gondozás nélkül hever. Elvész, kárba megy, feledés borítja, sőt megsemmisül teljesen, mielőtt az utódok részére meg lehetne menteni. Két szempont vezet akkor, midőn egyenesen a tek. törvényhatósági bizottsághoz fordulunk kérésünkkel. Az egyik az, hogy a megye azzal a tekintéllyel, amelyet régi múltja biztosit neki, sokkal több eredménynyel szolgálhatja ezt az ügyet, mint akármelyik egyesület. A másik pedig az, hogy meggyőződésünk szerint minél nagyobb mértékben vesznek részt régi nemzeti intézményeink kulturánk vezetésében, annál biztosabb, hogy a magyar kultura nem fog a nemzetköziség területére eltévelyedni. Különben nem uj eszme az, amelynek megvalósítása érdekében a törvényhatósági bizottsághoz fordulunk. Nagyon is régi! Nem kisebb ember mint Kölesei volt az, aki ezt az eszmét először felvetette Kossuth Lajoshoz 1836-ban intézett levelében, amelyben vármegyei könyvtárak létesítésére hivja tel Kossuth figyelmét. A nemzeti közéletben beállott örvendetes változás első évfordulóját a vármegye nem ünnepelheti meg méltóbban, mintha megvalósítja azt az eszmét, amely egykor ama két kiváló államférfiunak elméjét foglalkoztatta, akik vármegyéjük küzdelmeinek is leglelkesebb harezosai voltak. A főgimnázium tanári kara. A magyar ipar termékeiből rendezett kiállítások megtekintésére a népnek s az iskolás gyermekeknek módot kell szolgáltatni, hogy felébredjen bennük az aziránt való szeretet és törekvés. Sándor Zsigmond. A Rákóczi-emlékünnepnek féuves sikerei első sorban a zenekar karnagyát, Sándor Zsigmondot veszik körül az elismerés csodálatával. Ez a legújabb, de legigazibb sikere bátorít fel arra, hogy írjunk róla. Irodalmi és művészeti körünk művészi osztályának a neve Különben is annyira összeforrt már a Sándor Zsigmond nevével, hogy ma-holnap egy fogalommá olvad a kettő. Az emberi szervezet sziv nélkül — ez volna a mi művész körünk — Sándor Zsigmond nélkül. Tőle indul ki zenei életünknek folyton lüktető-pezsgő vérkeringése. Ő hozzá tér vissza, mint szivbe a •vér. Ö benne él egész művészi életünk. Általa erősödik, az ö lelkén át nemesedik és tisztul fokozatosan. Ez az igazság. Két éven át, mig a líceumi előadások nem tudtak gyökeret verni, az egész egyesület léte, jogosultsága az ó tevékenységére nehezedett. Az az igazság, hogy nélküle az egyesület most sem képes ax életre. Ide s tova négy éve, hogy városunkat a legszebb művészi élvezetekben részesíti. Nem kenyerünk a személyi kultusz, de most még inkább látnunk kell benne a többszörös művészt és — amikor csak tehetjük — képességei és végnélküli fáradozása előtt meg kell hajolnunk. Mert nem is tudjuk: mi nagyobb benne. Művész-játékánál nem kisebb karnagyi rátermettsége. Nemes verseny. A Rákóczi-ünnepélyen. Szintúgy rááll a szám: „Nem tudom én, melyik volt szebb? melyik nagyobb?" És csaknem szokatlan nálam ez a hang, az örömnek a hangja. Inkább sötét színekkel szoktam rajzolni. De nem azért, mintha keresném a sötét tárgyakat; hanem azért, mert inkább ilyenekre találok. Most azonban másra bukkantam. Mint bujdosó beduinnak az oázis, olyan jól esik most nekem is ez az árny nélküli théma, melyet derült vonásokkal kell rajzolnom. Látszólag nem olyan nagy dologról van szó! Szükkőrü zalaegerszegi társadalmunknak egyik estélyét ismertetem. Az Irodalmi és művészeti kör tánczestélyt rendezett a közönség számára. Rendezte II. Rákóczi Ferencz fejedelem hazatérésének, a bujdosó szabadság hazatérésének az emlékére. És rendezte a hangverseny művészetének a savával. Hangve senynek hijják az estélyt, ha egykét nóta is hangzik benne. Csakhogy sohasem jutott nekem eszembe, sohasem gondoltam én arra máig, hogy verseny is van a „hangversenyek"-ben. Most azonban láttam, halottam, éreztem, hogy ez az estély, merő verseny, a legnemesebb eszméknek a versenye. A szónokok versenyre kelnek a dalművészettel s a zongorának és a hegedűnek a lelke sírva ismeri el, hogy ebben a mi világunkban legszebb nóta a magyar nóta. A szónokok hirdetik, hogy a bujdosók szenvedése megszentelte a magyar szabadságharcznak a jogosultságát s hogy a leveretés és lemondás után a mezei parasztok nyelvében maradt meg a nemzet: s rá a nóta hangja szó nélkül is bizonyítja . . . De talán ennél is nagyobb az a mély, tartalmas zeneköltöí vagy inkább hangszerelő talentum, amelynek most már negyedszer adja fényes jelit a »Zrinyi Ilona® cz. melodráma hangszerelése által. Ő irta át zenekarra. A költeménynek szélesen hullámzó érzésköre, a szelíd fájdalom hangjától a szenvedélynek megrázó Kitöréséig mily plasztikailag megtalálta a maga zenei festőanyagát a Sándor hangszerelésében. Értékes nagyszabású munkát végzett. S mégis — nem ezekben a legnagyobb a mi karnagyunk. A végtelen szerénységgel párosult sokoldalú, mély zenei tudást felülmúlja az a fáradozás, amely sokszor a kimerülésig fokozódott négy év alatt. Bizony ő az egyedüli, aki mellékes czélok nélkül tudott áldozni, fáradozni a kör érdekében. S mi az ó munkája ? Nem is sok. íme: 20—25 partiturát is áttanulmányoz, mig ráakad a legszebbre, amely magas tudásáuak, csiszolt ízlésének megfelel. Már ez is elég gondot ad. Pedig neki csak most kezdődik a komoly munka. Hangszerel. Heteken át éjjel-nappal dolgozik, zongora mellett ül, hangjegyeket lír, szólamokat áüit össze, sót másol, hogy zenészeinek ezzel se legyen bajlódása. Ugy ír, hogy szépet is adjon, de könnyű is legyen a sok vasárnapi zenésznek. Ez már két ember munkája. Más százszor földhöz verte volna tollát, kottáit; mást százszor elriasztott volna a felesége az »örökös haszontalan munkától*; neki még ez is előkészület. Nem tudom én melyik volt szebb ... Az a 30—40 ember együttesen versenyre ksl s száll a nóta szívről szívig. Közből áll a lelkesítő karmester, felderül az arcza, a szeme ragyog s táplálkozik a lelke; és akkor volna ő még legnagyobb, ha valahányan túlszárnyalnák őt. Szép románezokban virágot dob a dalnoknak a fejedelemasszony s boldog volt az oiimpusi győztes: ma virágkoszorut kapott a szavaló az első asszonytársaságtól, a vármegye első családjától. S hallgatagon bár, szól ez a koszorú az irodalmi és művészeti körnek is. És hallgatagon bár, jött ez a koszorú a főrendi osztálytól az egyszerűbb polgári társaságnak is. Nem tudom én melyik volt szebb. A közönség dicsérete versenyre kelt a művészeti előadásokkal. Az előadók művészete versenyezett a mulató társaság nemességével. Nemességével, mondom. Zalaegerszegre beköltözött a finomabb izlés. Nem akarok neveket említeni. Zalaegerszegen eddig nem volt társaság. Legfeljebb egy-egy vadász-társaság. Voltak kalitkák és láoczos kapuk. S minthogy A lenézte B-t, B is lenézte C-t és igy tovább. A zalaegerszegi mai estélyen azonban a társas tánezban őszinte jó kedvében ott tánczolt. a herczegnő s a grófi kisasszony és őszinte jó kedvében ott tánczolt a diák és az iparos. S a távol álló elemek versenyre keltek egymással egymásnak a megbecsülésében. A polgári rend el nem kapatva illő tisztelettel és köszönettel vette a főranguak megjelenését, a főispáni család pedig vendégjeivel együtt legékesebb ruháját öltötte fel, hogy eképen is méltányolja az irodalmat és a művészetet, hogy evvel is megtisztelje Zalaegerszeg társadalmát és hogy igy is megbecsülje az embert. Nem tudom én, melyik volt szebb, melyik nagyobb ? Azt tudom, hogy nemes verseny volt. Borbély György. Most jönnek a próbák. Ha kell, hetenkint többször, iQiQt ahány nap áll reodelkezésére. Részlet próba, teljes próba. Délután, késő este. Mikor már három is kidöLne, ö lakására rendeli — a felesége nagy örömére — a kürtösöket. Ott fúvatja velők éjfélekig. Erre más nem képes, csak ő. Más ennyi tehetségből és szívós munkakedvből tökét kovácsolna; ott dolgoznék, ahol több eredménye, nagyobb haszna volua munkájának. 0 más jutalomra számit. Elismerésül a zenekar tagjaitól szorgalmat, lelküsmeretes buzgalmat kérne. Az énekesektől, a szavalóktól még inkább. És ezt az elismerést nem kapja meg mindig. Otthon nem tanulunk ; a próbákon nemtudásunkkal emésszük a karnagy türelmét, odaadó lelkét. Mert bár egy halvány mécsvilágnyit tudna lelkünkbe lopni abból az óriási láng lelkesedésből, annak ragyogó fényéből, amely annyiira emészti, égeti az ő müvész-lelkét . . . Akkor s, ha előre készül a próbákhoz, akkor is, ha tanit. Még inkább, ha kigyúlt arcczal, fénylő szemekkel áll előttünk, katonásan, keményen fegyelmezve ezeket a zenei ujonezokat. Azt nem látja a közönség, ami egész valójának legszebb kifejezője: ennek a született karnagynak a tekintetét . . . Mondom: legnagyobb ő az önfeláldozásban. Ezért becsüljük. Ezért szereti mindenki. Tudása bámulatba ejt, de az áldozat, mit a körnek hoz már évek óta, mindnyájunkat tiszteletre serkent. Bizony nem tudjuk, sem mi, sem a nagy közönség, hogy mit birunk ebben az emberben. Igaz,