Magyar Paizs, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1905-09-21 / 38. szám

magyar paizs 1905. szeptember 14. Országos értekezlet a városok világításának rendezése ügyében. Mint a „Magyar Paizs' czimü ipar?édő lapnak irják, már ez év tavaszán akció indult meg, hogy a városok világítási ügye érdekében országos értekezlet tartassék. E tárgy ban a sajtó is megnyilatkozott annak idején s az értekezlet szükségét hangoztatta. Ezt a szükséget, indokolja az a tarthatatlan állapot, melyben a magvar városok legtöbbje szenved A közvilágítás vállalata a legtöbb helyen külföldi üzérkedők kezében van. Ezek drágáért szolgálhatják az egves városoknak az utczai közvilágításra szükséges kelléke': t. Sok helyen hitelesítetlen mérőkészüló ken adják a gázt. Megvetik a hazai ipar készítményeit s még ha drágább is, külföldit hozatnak, e kétszeres, néha 4—5-szörös áron sózzák a vsvők nyakába. A világítási anyagok és eszközök mai fejlett tchnikája lehetővé teszi, hogy nemcsak városok, de községek is o'cón juthassanak világításhoz, praktikusan berendezett központok segélyével. E czélból a városok, a melyek eddig elszigetelt helyzetüknél fogva, külföldi spekulánsok által egy egy 30—50 évre terjedő monopoliumról szóló szerződéssel becsapódtak, kezdenek ébredezni, Értekezletet fognak a városok világítással foglalkozó szakemberei tartani. Ez értekezleten mind a köz, mint a magánvilágitás kérdését megtárgyalják. Ezzel kapcsolatban a hazai ipar védelme érdekében is egy s/övetkezeti tervet dolgoznak ki. A városok világítási felszereléséhez megkívántató anyagszükséglete évente kitesz 4—5 millió koronád. Ma ennek nagy része küllőidre ömlik a hazában szerződéssel biró idegen társaságok csatornáin. Szövetkezet létesülése ese'ón mindent itthon lehet előállítani s ezzel foglalkozást és kenyeret adhatunk ezrekre menő olyan egyéneknek, akik ma münkanélküi kivándorolni kénytelenek. Az országos értekezletnek nagy jelentősége lesz ós aziránt érdeklődnek az ország minden részében. Az értekezletet az eddigi terv szerint, valószínűleg Debreczenben fogják megtartani. Gondolataim a Hévmagyarositásról. — Es/meföredék. — II. folyt. Irta: Békefi Elek. Minden ember legyen ember és Vörösmarty. magyar. Eomlott sziv és romlottt elme, Eit hazája hő szerelme Szép tettekre nem hevit. (A családi mult és — a névmagyarosítás.) Sajuos, még mindig találkoznak olyan emberek, akiket ha német vagy szláv hangzású nevök magyarosítására buzdítunk, azzal állnak elő, hogy : „De a névhez ilyen, meg amolyan történet fűződik, ez meg amaz a régi dicsőség környezi; ennyi, meg annyi száz éves név; öregapám a Ferencz alatt, vagy édesapám az absolitizmus idejében (!) ilyen, meg olyan nagy hivatalnok, vagy magas állású férfiú volt; keserűséget okoznék neki, kitagadna, megátkozna, hogy ha ezt tenném stb. effelékkel. Pedig hát tisztelt hazámfiai! aki hivatás vagy érdem szempontjából csupán elődeire, azok dicső tetteire ós tisztelettel, kegyelettel emlegetett nevökre hivatkozik anélkül, hogy a rá öröklött fényes nevet, kitüntetést mintegy újra kivívta, kiérdemelte volna, mert hisi' csak így válhaíik méltó utóddá: az nem áll ott, hol x 'ársadalom legalsóbb osztású azon munkása, ki a rá háramló kötelességben híven eljár. Azért hát csak rajta! Magyarosodjunk ne csak szívvé', lélekkel, ne csak bensőleg, hanem külsőleg is; magyarosodjunk nyelvre, magyarosodjunk meg névie nézve is! Azon kérésre, hogy ki magyarosítsa nevét ? teimészetes, hogy a válaszunk az: mindenki felekezeti és rangbéli különbség nélkül — a kinek c->ak idegen, ("nem magyar hangzású) vezetékneve van. És ezen eszmelánczolatnál fogva ki kell jelentenünk, hogy a példát, a nagyobb mérvű mozgalmat azon v3lláRfelekezeti polgártársainktól varjuk, kiknek kőiében túlnyomó az idegen hangzás-u név, — izraelita polgártársainktól. * (Zsidó polgártársaink és a névmagyarosítás.) Ha — mint előbb említettük — némely ember azért is tartja magát vissza a névmagyarosítástól, mert neve már „ennyi, meg annyi s/áz éves, egykori birtokosai viselői nevezetes emberek, magas állású férfiak stb. valáriak ..." no ha — mint bizton tudjuk — ezen ok is, melyet fentebbi sorainkban val"di éltekére t. i. nullára szállítottuk le, tart vissza sokakat a nevmagyarositá il, akkor a haza épen tzon fiainak, akik körében tu'nyomó még az idegen név t. i. izraelita vallású polgártársainknak egygyei keve- bb okuk vau nevök magyaro 8it.ásáí il'efőleg az idegenkedésre. Tudni kell ugyanis, hogv II-ik Józsefig az izraelitáknak rendesen nem is volt vezetekuevük ; hamm c-uk a szül tés alkalmával nyeit héber hangzású néven hiva'tak: Jajtelesz, Ntftali, Aion stb. Es hogy megkülönböztessék az ugyanazon névvel b'rokat, elmocdották „ben (fiu) Jajteles'.", „ben Nnf-ali", „ben Áron", (t. i. „a Naftali fia" vagy „ifjú Naftali"). Vagy pedig mán jelzővel 'áttattak el; avagy azon helytől, községtől ahol laktak, neveztettek el, p. o. „Smüle Koppány", „Levi Bezeied", (kopányi Smüle, bezerédi Levi), vagy ilyen formán is: „ben Iczig Szöpötk", (t. i. a Szöpötkön lakó Iczignek Iczig nevü fia) stb. stb. De mindamellett összeíráskor s egyebütt is a mindennapi óietben is öfszezavaitatván az ő b°3ies s/.emébük. őket a tende/ő szellemű király, (recte: fejedelem) állandó, meg nem változta'ható (persze hogy német) előnév, vezetéknév felvevésére kötelezte. Igy (hevenyében nem válogatván) lettek : Grünwald, Rozerb ig, Goidberg, Steiner, Steril, Hoffmann, Friedmann, Weisz, Blau, Roth, Schwarcz s többeffele nevek. íme kimutattuk, hogv ezen különben is nem a kor színvonalán álló ós általunk is eléggé megczáfolt. ellenvetést nem hozhatják fel. De ez nem akar részünkről ráfogás lenni, mintha t. i. ők ezen ellenvetéssel is élnének; azonban azt tudjuk, hogy léteznek számos más ellenvetéseik, miket felszínre hozni s alaptalanságukat kimutatni, sőt e szép cselekedetetnek kiható hasznát, vagy legalább is előnyeit bizonyítva zsidó polgártársainkat tömeges névmagyarosításra serkenteni, buzdítani, — ez fő és tüzetes czélja e czikkünk alább következő részének. * (A névmagyarosítás és az üzleti firma.) Azon általános ellenvetésre, hogy csak külsőleg, kicsinység, puszta forma stb a névmagyarosítás : már czikkünk elején megfeleltünk. Most legfellebb még csak annyit, hogy : ha kicsinység, tegyék meg e kicsinységet, ép mert kicsinység és csekélység ; ha külsőség, mutassák meg az izraeliták, hogy ők nemcsak magyaroknak lenni, hanem magyaroknak látszani is óhajtanak De széltében nagyon hangoztatik azon fe'fogás, melyszerint „egy kereskedőnek igen bajos a firma miatt megmagyarositani nevét, mert ezáltal elvesztvén a régi p. o. „Rosenthal és Spitzer" hitelképes név, az uj és ismere len p. o. „Rózsavölgyi ós Ormai" nevü czégre az ördög sem hitelez; meg aztán elmarad a „kundschaít" is . . . Nem áll! nem alapos ok, nem mentség; mert nem való! Mert. Hitelez továbbra is, megtanulja bu' az a külföldi keieskedő-ház vagy gváros alig egy pár hót múlva az uj nevet, ha a kereskedelmi érdek s erélyesség ugv hozza magával; az a „kund

r:chaft" p dig eljár az uj czéggel biró regi megszokott boltjába, csak mérjenek ezentúl is jót ós jól, s szolgáljanak „promt", mint »ddig. E sorok irója — ha szabad „pro domo" beszélve meritni hasonlatot — már néhány évig czikkezett volt több éidemes provincaiális lap hasábjain családi nevén, midőn indíttatva érzé magát szláv hangzású nevének magyarosítására s hogy ne legyen egészen uj ember a vidéki hirlapirás különben is „kopui mezején", tehát, hogy a „kecske is jólakjék, a káposzta is megmaradjon", választott (magyarosított) neve s kereszt-neve közé zárjelben oda nyomtatta néhány alkalommal régi (családi) nrvét is és ezzel a „metamorphosis" minden legkisebb baj nélkül megtörtént, tegyenek igy a kereskedő urak is 1 zárják néhány hónapig a levóíboriféíon s minden aláírásnál régi nevöket az újonnan választott, felvett közé és az , Ormai (Spitzer) Ignácz" czég sem .leend oly hosszú ó döczögős, mint a chiuai: „Tan-kingliug-Iang, chifchut f'cs-fucs pán-Iá" feie nevek;, nemde pedig a kereskedő életében ily nevet is megtanulnak, ha az összeköttetesből, kereskedelmi viszonyból eredő haszon „behozza?" A névmagyarosítás előny is lehet. Például, ha valamiféle árut „Erger-Berger Osterreichz" nevü magyar ember küld ki, a külföld e firma után Bee ben tesz utánrendeíést. De ha magyar Devü czég küldi ki, a magyar név után már Pesten, vagy Kanizsán teszi ucánrendeléset, bevásárlását. bájos pontja, Tarrusz. Ez is egy érthetetlen csodája a természetnek. Egy órányira még örök tél van és Tarruszban örök nyár. Pálma, narancs és czitromlígetek mindenfelé, pirosló gyümölcs bólingat az ut mentén, jó emberek, szives fogadtatás, a halálos beteg is meggyógyul itt. Tarrusz, földi paradicsom, téged sohasem feledlek el. Innen már pálmák és kaktuszok közt folyt az utam Adanán át az erkölcstelen, arab Halebig, bol Erdödy Pálfy Mária grófuőuek voltam a vendége. A grófnő a perzsa konzul felesége. Érdekes hogy ebben a városban egyre olyan nőkkel találkoztam, kiknek az ajka kékre volt festve. Mikor kérdeztem, kogy itt talán ez a divat, nem! mondták, ez nem divat, de szokás, hogy azok a nők, kik reményteljes állapotban vannak, igy maszkírozzák magukat, hogy mindenki tudomást vegyen a közeledő családi örömről. A nők különben itt elég csinosak, kék bugyogójukban, nemzeti viseletükben. Hogy el ne felejtsem, én igen jól tudok főzni. Különösen a magyar paprikás a specziálitásom. Hát egy helyen, Biledzsikben viszonozni akartam * váli nagy szívességét s őt és kíséretét meghívtam ebédre. Mondhatom, nagy hatást értem el a paprikással. Aki tudja, hogy a „gurmand" törökök mennyire imádják a gyomrukat, az nem fog azon csodálkozni, hogy vendégeim, miután két egész birkát elfogyasztottak, engem összevissza csókoltak és a váli meg akart tenni szakácsának. De hát én könnyelmű fiatalember, ezt a nagy kitüntetést nem fogadtam el. Innen aztán felvágtam Ázsia legveszélyesebb részébe, Kurdisztánba, a rabló kurdok földjére. Hogy itt mily veszélyeken mentem keresztül, azt talán még lesz alkalmam önöknek elbeszélni, most nem időzhetem e pontnál tovább. Igazáu érthetetlen nagy szerencsém, hogy le nem terített egy a száz golyó közül, melyek fülem mellett elrepültek. A hegyek rablókkal vannak tele és mikor én zsandárommal és lovammal békésen haladtam az uton, hol itt, hol ott dördült el a hegy tetején a puska és repült el mellettem egy rabló golyója, mely éppen a lovamat lőtte ki alólam. Egy éjszaka a zsandár és én lovam oldala mellé húzódva haladtunk tovább, mig minden oldalról golyók süvítettek mellettünk. De bármily vad, rabló nép is a kurd, én egy éjjelre szívesen látott vendég voltam a rablóvezér sátorában, mert egy mérnöktől, ki jó viszonyban volt velük, ajánlólevelem volt hozzá. Ez az éjszaka örök emlékű lesz előttem. Minden pillanatban vártam mikor jön be a Rinaldó és kést fog szegezni a torkomnak. De ez nem történt meg. Egész éjjel lövöldöztek a sátor körül karavánokra és mikor reggel felkeltem, láttam, bogy egy éj alatt mennyivel gazdagodtak a rablók. A közelben feküdt Urfa, hol egy éj alatt 12.000 örményt mészároltak le a mohamedán kurdok. Csak egy igen érdekes, sz

;p szokást tapasztaltam a rablóknál. Azt, hogy hogyan oldották ók meg a gyermekmenházak kérdését. Ha egy szegény embernek gyermeke születik, az apa fogja a gyermeket és éjjel elviszi a polgármester kapujához és ot hagyja. Reggel megtaláljak a gyermeket, akkor dobszóval hirdetik, hogy az éjjel megint egy gyermek találtatott a kapuban. Ki hajlandó felnevelni? Miután gyermeket nevelni nem a legnagyobb élvezet, nem fog más jelentkezni, mint a gyermek apja, kinek aztán a község évente fizet a gyermek neveléseért bizonyos összeget. A nevelés különben hamar bevégződik, mert a kurd gyermek már 6 éves korában katona és rabló és ugy lelövi a karaván vezetőjét,, mint az almát a fáról. (Folyt, köv.)