Magyar Paizs, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-11-19 / 47. szám

ÍV. év. Zalaegerszeg, 1903. november 19. 47. szám. Előfizetési ár: Egy évre 4 koron*. Fél évre 2 korona. Negyed évre 1 kor. Egy es siám 8 fillér. Hazai iparezikkek hirdetése féliron : Egy oldal 20 korona. Nyilttér sora 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal: "VVlassics-utcza 26. Alapító és főmunkatárs: BORBÉLY GYÖRGY. Felelős szerkesztő: Z. HORVÁTH LAJOS JVl EG-JELENIK; HETENKÉNT O S "Ű" T Ö IR T O K Ő N este társadalom. Lapunk minden olvasója bizonyára tudomással bir az emberiség művelődésének történetéről s igy köi nyen visszaterelhetem reá figyelmüket. Az őskori ember eg} magában barlangban s egyéb búvóhelyen búzta meg magát, hogy egyrészt az időjárás viszontagságai, másrészt az állatok martalékvágya ellen védve legyen. Ám ezen helyek sem nyújthattak kellő védelmet, mert később czö löpépitményekben viz felett laktak és éltek, mely házaknak elkészítése bizonyára több ímber erejét és képességét vette igénybe. Szükség és a közös védelem kényszere alatt társulniok kellett, hogy az egyiknek testi csel ély erejét pótolja a másiknak fejlődöttebb szervezete, mig viszínt a tisti'eg erősebbet talán a gyengébb segítette ki szellemi elsőbbségénél fogva. A létért való küzdelem kényszeritette őket, hogy társuljanak, az az megalakítsák azt a társadalmat, mely később csodálatos müvekben hirdette s még ma is hirdeti az összetartásban rejlő nagy erőt. Évezredek óta szemlélheti és csodálhatja az emberiség a közös erő müveit, pl. az egyptomi gúlákat; de ha ezeket nem tekintjük is az egyedek ön- elhatározásból való munkájának, gondoljunk az indiai szikla-templomokra, melyek némelykor egy egész hegy kifaragása és kivésése után készülvén a közös ész- és testbeli erő eredményeként máig is szemlélhetők. Gondoljuk csak meg, mi hozta létre a korszakokat alkotó találmányokat; nemde arra az eredményre jutunk, hogyha a folytonos társulás, s ez által egymás figyelése, utánzása s a megfigyelt munkájának tökéletesebbé tétele nem volt volna az emberiség szándékában, még taa is ott volnánk, hogy tiz körmünkkel ásnók ki a gyökeret, vagy napokig el lesnénk egy-egy gondatlan nyulacskára, madárra, melyuek nyers állapotban való elfogyasztásával tengetnők hiábau való nyomorult életünket. Pedig moatmár bankettet, még pedig 13 koronás*) bankettet eszünk, barlang helyett bársony és selyemmel bútorozott csillogó teremben. Földünknek általunk lakott fele a forgás következtében a nap átellenébe jut, de mi azért nem maradunk sötétségben, mert az emberi elme a társulás hatása alatt megtalálta módját a világosság csinálasnak, s ma a villamfénynyel nappallá változtathatjuk az éjt. A tél zordonsága ellen meleg ruhába öltözködünk s a ki jobban kapart, vagy fényesebb bölcsőbe született, az hintázó puha ülésen kényelmesen füstölve nevetheti a künn tomboló hóvihart. Az .ország túlsó szélére költözött szeretteink' meglátogatására nem kell heteket gyalogolnunk, elvisz oda egy nap alatt a vasúti vonat, sőt ha nem mehetünk, nemcsak Írásban közölhetjük mondandónkat, hanem akár élőszóval beszélhetünk velők a telefon utján. Ha mi nem is, de unokáink talán megérhetik, hogy repülőgép*) Szatmárnémetiben 16 koronásat. Sz. pel repülnek el szabóiknak számlával tisztelgő látogatása elől. Nem akartam az őskori és jelenlegi ember között hasonlatot tenni, mert igaz ugyan, hogy az elsőt kezdetnek igen, de a jelenlegit végnek nevezni nem lehet. Az emberek a folytonos egymásközti érintkezésben tökéletesednek mint a hogy folyton tetszősebb alakot nyernek azok az alaktalan kavicsok, melyek összehalmozottan valamely erő kényszere alatt meg nem szűnő mozgásban, súrlódásban vannak. Ilyenforma az emberi társadalom is. Sok helyen sok ember él egymás közelében s e társas életben még ha nem akarná is, meg kell Ítélőképességénél fogva a mások magatartásából mint egy tükörből látnia: mi a helyes vagy helytelen, a hasznos vagy haszontalan, mi az egyenesség vagy ferdeség, mi a becses vagy becstelen. Valamint a must sok bele- és bele nem való anyaggal együtt töltetvén hordóba az oda nem valókat erjedése kőiben magától eltávolítja s ekkép kellemes szint öltvén nemcsak élvezetre, hanem a test megerősítésére is alkalmas és nemes itallá válik: ugy a társas életnek is meg vay az a* át?! aki tó ereje, melynél fog>a egyedért helyes itélőképességüekké, gondolkozásban nemesebbekké érleli s ennek folytán fejlődik ki bennünk az egymás személye- és vagyona iránti tisztelet. A kit a társadalmi érintkezés nem bir átalakítani, azt a társadalom kiválasztja magából mint a bor a borseprüt; de a mint ez Fehér krísaqttyemumok. Irta: Reviczky irma. A hány rózsakörmös esrpp ujja volt a két kis kezén, annyi ellensége volt Na.ídinnak. Az egyik irigyelte holló fekete haját, mely felbontva, egészen a formás bokáig ért és olyan kékes fényben csillogott, mint a fec«ke szárnya a napsugárban. A másik szinte megkivánta volna viiág aiczának görög profilját, vakitó fehérségét, melv a tél havával vetekedett. De ha lángba borult, olyan volt, mint a sötét baraczkvirág, a mely a nap hevétől még nem faluit ki. A harmadikat megette a sárga méreg, mikor Nandine hamvas arczán meglátta a kék erecskék finom hálózatát a fehér bársony bőr alatt, h negyediket pedig a guta kerülgette, mikor a szép asszony szoborszerű termeiére gondolt. Nandine valóban szép volt. A legszebb, Ipghiubb nok egyike. Mintha csak a légi hindesztáni legendának köszönhette volna ertdeti szépségét. E legeDda szerint, melyet egy angol tudós fordított le, a nő eredete a következő: Mikor & világ teremtője Paradrahma hozzáfogott, hogy megformálja a nőt, kelletlenül tapasztalta, hogy a férfi megalkotásánál már az összes emberi szép és jó tulajdonságokat felhasználta és alkalmazta. Nagyon megzavarodott erre s mély gondolatokba merült. Meghányta-vetette a kérdést, hogy mit csináljon s a következő eredményre jutott. Sorra vette a hold kedves gömbölyűségét, a kígyó hajlékonyságát és hullámzó vonalait, a tolyonuár tapadó alkalmazkodását, a fliz hajlékonyságát, a fü lágyságát, a virág bársonypuhaságát, a toll lengeségét, a nap játszi sugarait, a galamb szelíd tekintetét, a felhők könyét, a szél állhatatlansógát, a nyul félénkségét, a pávahim kevé'ysógét, a gyémánt keménységét, a méz édességét, a tigris könyörtelen kegyetlenségét, a láng égető csapongását, a hó hidegségét, a papagály sok beszédű lármáját., a galamb turbókolását ós a macska hizelgő hamisságát. Paradrahma mindezeket összekeverte s ezekből alkotta meg az asszonyt, kit a féifiúnak társul adott. Igy hangzik a hindosztáni legenda. Nandinre azonban csak a mi a szépséget és bájt illeti, ruházható rá, a többi dolgok nem illettek rá sehogy sem. Mert nem volt kegyetlen, mint a tigris, s lármás mint a papagály, még kevésbé hamis, mint a macska. Sándor ur, Nandine férje tulboldog volt, hogy neki az Isten olyan kedves társat adott. Nem ugy a három szomszédja, kikkel Sándor ur egy házban lakott abban a kis vidéki városkában, a hol ő tisztviselő volt. Két éve, hogy L-agnősült. A három szomszéd is csak „tintanyaló" volt. Az egyiket Kuviknak, a másikat Csukásnak, a harmadikat pedig Rirkásnak hivták. Kuvik ur fekete volt. Arcza lánczos, mint a csizmaszái. Csuka ur vöröshaju és borvirágos orrú volt. Birkás ur pedig kopasz mint a billiárdgolyó. A három agglegénynek ugy járt a nyelve, mint a perpendikulum. Ha Nandine rápazarolta volna egyik kaczór mosolyát, akkor persze megfordult volna a koczka. De nem fordult meg. A szép Nandine egyszerűen fumigáita a három agglegényt. Annyiba se vette mint kis ujjunkájának parányi körömhegyét. „Ipar-udvar"-nak hivták azt a házat, a melyben Sándorék laktak, valamint a három szomszéd Í8. Valóságos forradalom törtki az „Iparudvar" ban. Kuvik ur Nandinra uszította pincsi kutyáját. Csuka ur megtiltotta törpe kis inasának, hogy köszöntsön a szép asszonynak. És mondá: „Tüzes vassal égetem ki a nyelvedet, ha csak egyszer mondsz „jó napot" a szomszédasszonyomnak!" Erre aztán ugy elnémult a kis „Janó," mint a hal a Vágban, mikor rá fagy a folyó. Birkás ur nem szólt senkinek semmit. Ugy járt, mintha spanyolviaszkot nyelt volna le. De hogy valamikép kitöltse mégis haragját, mely hatalmasan a gyomrában forrt, fogado't magának egy öreg bejárónót. No meg „egy vénasszony a házban, kész a nyavala." Ez aztán szapulta a szép szomszédasszonyt az egész városban , . . Nandine füleihez is eljutott a sok pletyka. Nos, és mit tett az asszony ? Egy fehér krisanthemum csokorral tömte be a vén szipirtyónak kapu nagyságú száját. Nandine tudniillik, nagyon szerette a virágot. Kedvencz virága a szép krisanthemum volt, a mely akkor nyilik, mikor minden virág már elhervad. Nyílik a zordon őszi ködben, nem kell neki napfény, meleg se. Azt se bánja, ha borong az ólmos ég felette. Azért csak virit. Addig virit, mig a dór nem csipi meg egyszer, kétszer, háromszor. Aztán bolyhos fejecskójének vége . . . Halottak napja volt. Az öreg „Náni"-nak, Birkás ur bejárónéjának meghalt egy unokája. Nandine egy csokor fehérkrisanthemumotadott neki hogy kösse koszorúba az örök-zöld levelei közé s tegye kis unokája koporsójára. Az öreg Náni hálás szivvel fogadta és azóta nem jár többé a szája. Csöndes . . . Mintha hengerezett vasgerendával szorították volna le . . . Lám! Ilyen csodát müveitek a febór krisanthemumok.