Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-08-22 / 34. szám

4 MAGYAR PAIZS 1901. szeptember 272. játszó gyermekek vagyunk, hogy leczkét vegyünk a test neveléséről, — hogy tanuljuk meg mint lesz a vézna gyermekből duzzadt vérű ifjú, — mint te levél. El kell jőnünk az érett és komoly férfi korban, hétköznapi munkásruhában, hogy tanuljuk meg tőled, mint kell őseink birtokát visszaszerezni és megtartani, — amint magad tevéi. El kell jőnünk, ha öregek vagyunk, hogy tanitsuk ezekre unokáinkat, — De el kell jőnünk — ha magyarok vagyunk, ifjan és öregen, mindegyre, hogy nemzetféltő szellemednek a tüzétől melegedjünk, hidegülő tetemek ; hadd süssön álmatag szemünkbe lelkednek tündöklő világa s rázzon föl az álomból, mint reggeli alvót a napsugár. Hogy ébredezzünk. El kell jőnünk hozzád, hogy a te vérbő-magyarságodból csepegtess belénk is egy-egy harmatcsepnyit, mert mi vérszegények vagyunk. Keresztelj meg a véreddel, szellemednek a vérével, hogy az elfajzást s a veszni térést megakadályozd, hogy ragaszkodjunk magyar voltunkhoz, magyar földünkhöz, ősi birtokunkhoz, nagyapánk diófájához s anyánk veteményes kertjéhez; — hogy fogjuk meg a dolog nyelét kézzel, hogy legyen kenyerünk s ne kelljen kibujdosnunk, — s fogjuk fel szent közösségünk ügyét észszel, világos értelemmel, hogy apró önös czélokért ne is akarjunk elbujdosni erről a földről, — s tanitson a te szellemed, melegítsen a belénk oltott véred, hogy szivünk érzelmével is idesimuljunk ehez a földhöz, mint gyermek az édes anyának meleg mellére; létünk feltételeként tapadjunk ide a földhöz, mint gyermek csüng az emlőn, melyből az édes tejet szívja — hogy életünk koczkáztlTtása nélkül ne is legyen szabad innen elszakadni! Tán az uj kereszteléstől megerősödünk s hasonlítni fogunk a hajdani Felkelt nemességhez, melyre a te égi szellemed is büszkeséggel tekint le s elismétled: nl még nemzetem istene! Állsz még, állsz, szeretett hazám — mert csak sast nemzenek a sasok . . . S mi levett kalappal állunk sírodon. Borbély György. A népnevelésről. — Részlet Kászli András pőrszombati áll. tanítónak felolvasásából. A jól felfogott néptanítói hivatás kötelességszerűen megjelöli, hogy figyelemmel kisérjük a társadalom minden rétegének szokásait, kutatva annak jó vagy rossz oldalait; hogy tanulságot vonjunk belőle, hogy azokkal a közérdeknek hasznos szolgalatokat tehessünk. Az ily működés üdvös hatást szül és romlott társadalmi életünkön sokat is javíthat. A rosz szokások ellen tiltó rendeleteket szabályzatokat alkotni majdnem lehetetlen s főképen eredménytelen. Darvin azt mondja: * Minden szerves lény utódaira származtatja át tnlajdonságait:» Ezt nem is tagadhatjuk! Akkor a rosz nevelés főkutforrásának egyike, már a házastárs megválasztásában is kereshető. — E választásnál főkép a mai időben, csak a pénz, a külsőségek a mérvadatok. Jónevelés, szellemi előnyök, itt igen jelentéktelen szerepet játszanak. — Nem tekintenek arra, vaüjon a kiválasztott bir-e ismeretekkel s olyan tulajdonságokkal, hogy majdan mint apa, vagy anya, gyermekét jól fel is nevelheti ? Ha a szülő kereskedő, vagy mondjuk a maga nyelvén : nyerészkedésből él és egyes értékűién áruczikkét vevőinek túlbecsüli, magas áron adja el; akkor gyermeke is ilyen jellemnek képmása lesz. — Már kiskorában megtanulja a nagyképűsködést, a nem igaznak állítását, kapzsi uton vagyont szerezni. A gyermek már beviszi magával az iskolába, a hazugság magvait. — Tekintsünk a nép alsóbb rétegébe, szomorúan tapasztaljuk a pártok és felekezetek visszás torzsalkodásait: Mily pusztító filexera hatással van ez mind, a mi népnevelési vallás-erkölcsöket termő gyümölcsös kertünkre. Ezen népré'i'égben van meg leginkább azon rosz tulajdonság, hogy más vagyonát szereti elsajátítani, ezen népréteg kényszeritette a törvényhozást arra, hogy a mezőrendőritörvényt megalkossa, pedig mily óriási kiadással jár ez országszerte és mily uzsora kamatot hozott volna ezen összeg, ha azt népnevelésre vagy népkönyvtárokra fordíthattuk volna. Hogy mily szükség volna népnevelési A nevek alatt a Berzsenyi-hymnusznak e magasztos három alceusi sora van bevésve : «Zordon, de oh, nem, nem lehet az gonosz, Mert a te ?nunkád: ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják.» Hajdanfőn állottunk a megszentelt porok fölött. Csak a porok fölött. Mert hamiskásan bár, de jól mondá a kis menyecske, hogy nincsen itt. Mintha azt mondta volna, hogy mit keresitek a halottak közt az élőt ? nincsen itt, mert feltámadott. Hiszen megmondta volt, hogy < a koporsóból kitör és eget kér.» Mit is keresne itt? Száz esztendő multán is imi a magyar most?» Nem «rut szibariza váz?> — Hol javult? Miben erősödött? És mivel gyarapodott? — A kettős temetővel? Minek az a sok litánia a kövön ? Nem szükséges ott sem a születésnek, sem a halálnak az ideje, sem a családi, sem a keresztelési név. Azt hittétek, hogy csak a század elején volt a gyarlóság ? Ráírhatjátok szárazon a Berzsenyi kövére a század végén is: Romlásnak indult hajdan erős magyar. Mindenki ráismer. S eljön az idő, a mit nem várunk, melyben az eddiginél jobban méltatjuk, bár szomorúan, rosz prófécziáját — hogy «a büszke Kartagó leomlott s minden igy jár az ég alatt.* Itt van tehát az emléke még a menyecske szerint is. Eljárhatunk ehhez az emlékhez, hogy gyujtsunk régi tűznél uj szövétneket. Nem volt erre máskor nagyobb szükség, mint most. «Letépte fényes nemzeti bélyegét* a magyar. A kivándorlásnál a szibarita váz sem ijesztőbb. Ha <vipera fajzatok dúlják fel a várat*, nem kétségbeejtőbb, mint mikor az éhségtől zörög a csontunk. S mikor és melyik nemzedéknek nem kell tanulnia a te sirodon azt, hogy «minden országnak támasza, talpköve a tiszta erkölcs* — ? El kell jőnünk a te emlékedhez, ha lette töltöttem, mikor apammal vagy nővéreim egyikével a nagymesterek zenealkotásait szerény négykezes transeriptiókban bár, de teljes értelemmel és átérzéssel cultiváltuk. Sokszor éjfélen is tul hallatszottak a magányos falusi ház ablakain át Hayden Bethoven és Mozárt symphoniáinak fenséges hangjai és beleolvadtak a holdvilágos téli éj méla csendjébe . . . Régi ismerősöm ott az ablak mellett álló ósdi kis munkaasztal és az ujabb keletű varrógép is, melynél nővéreimmel együtt anyácskánk szives utbaigazitása mellett serényen munkálkodtunk, és amint ugy öltés öltéshez fűződött, ugy egyik gondolat a másikat követte és vidám társalgás közben észre sem vettük az órák múlását. — Faluhelyen elég szórakozása van a felnőtt leánynak 's mi is csak nevéről ismertük az — unalmat. Minden héten más volt közülünk a «hetes», annak kellett a házat vezetni, főzni, tejgazdaságra, baromfi udvarra felügyelni. Este pedig a családi asztalnál összegyűlve, válogatott irodalmi termékekből olvastunk fel, mig a többiek ezenközben kézimunkával foglalkoztak. Oh ! mi szépek és elvezetesek voltak ezek az esték a kedves szülői ház áldott légkörében, — ott és azok körében, ahol az élet gondjaitól, a a világ mérges lehétől, a szenvedés és bánat borulataitól még érintetlen szivek, vidáman, ifjú kedélyben és zavartalan békében élhettek azokkal, akiket őszinte és önzetlen szeretet láncza fűzött össze. — — — Lám itt, ez az ágy az, melyben ártatlan leányálmaimat álmodám 's midőn egyszer nagy beteg valék a szenvedésektől megtört tagjaimat hosszú heteken át pihentetni kénytelenittettem. De még erre is hálásan emlékezem vissza, mert eszembe jut, mily önfeláldozó ápolásban részeltettek aggódó szeretetteim 's hány nehéz éjszakát virrasztottak át mellettem, lesve kívánságaimat és biztató szavaikkal uj erőt öntve csüggeteg lelkembe. Örömmel üdvözöllek téged is, te kedves, ódon kerevet, kényelmes támlád —, ruganyos vánkosaiddal, melyek oly édes pihenéssel kínálják a belesüppedőt! Bár a hosszú évek viszontagságai meglátszanak külsőd meghalaványodott színein: te magad most is kiállód a versenyt erő és alaposság dolgában fiatalabb collegaiddal. Látásod a múltnak homályából bájos kis idyll körvonalait hivja emlékezetembe. Ugyanis egy kedélyes szoba rajzolódik látó lelkem hátterére . . . Esti alkony dereng benne 's csak a kályhában vigan pattogó hasábok lángjai vetnek réveteg fényalakzatokat a szoba homályába. Kint dühöng a téli szél és süvítve csap a magányos falusi ház kéményébe, pillanatokra elfojtva a kályhában morogva égő tüzet. A kerevet egyik szegletébe simulva, ül édes anyánk, szorosan mellette pedig mi gyermekek foglalunk helyet. Lélekzetünket viszszafojtva, csupa fül, csupa figyelem vagyunk, midőn édes anyánk lágyan csengő hangja megszólal a nagy csendben : «Volt egyszer . . .» 's mig mesél és fűzi, egyre fűzi az események csillogó gyöngyszemeit, egy szép és tanulságos történet bűvös lánczává: szétnyílni látszanak a szoba falai és a gyermek lelke előtt feltárul a ragyogó képzelem csodavilága . . . Most is hatalmas vonzerőt gyakorol reám ez a kedves puha pamlag és rajta édesen pihenve bűbájos álomba ringatja lelkemet. Behunyom szemeimet 's körülöttem egyszerre káprázatos fény derül. Az a fény és csillogás pedig, mely szememet vakítja, a szoba közepén álló és a mennyezetig felnyúló karácsonfa száz meg száz gyertyájától ered, melyeknek fénysugarai ragyogva verődnek vissza a nagy falitükö-r sima lapjáról, áthatolnak a zúzmarával bevont ablakok üvegén s messze bevilágítanak a hóval borított éji tájba és le az emberi szivek mélyére . . . Bent, a kedélyesen átfült, íénvben úszó szobában egy boldog család üli meg az Istenember születésének ünnepét! A támlányon ülve szerető szüleink kéz-kézben boldog elragadtatással szemlélik repeső szivü gyermekeik tiszta örömét, amint ujongva hirdetik az isteni adakozó fehér angyalköntösébe rejtőzött szülői bőkezűség áldását és «kis kacsóikat összetéve szépen* imádkozva köszönik meg égi-'s földi gondviselőik jóságát . . . Lassan-lassan kialuszik az utolsó gyertyalángja is, — de a karácsony bűbájos fénye, hosszú évek multával is tovarezg a felnőtté lett gyermek kedélyében és fülébe most is cseng a buzgó hálaének: cGloria in excelsis Deo* . . . Az álom varázs-ecsetje gyors változással uj képet teremt és a télből ragyogó tavasz, — a szobai idyllből nyári románcz lesz. — Látom szép nagy kertünket egész édesgető pompájában : terebélyes vén faival, arnyas lugasai-, csobogó kutjaival, homályos ligeteivel, virányos réteken, pázsitos dombokon össze-vissza kígyózó ösvényeivel és a hazunk ablakai alatt illatozó virágok pompás sokaságával . A mai divatos szőnyegkertészet mesterségesen alakított és megcsonkított növényzetének ugyan nyoma sincs; nem láttuk^ a kék tulipánnak, zöld rózsának, fekete jáczint -és más efajta hybridumoknak hirét sem ; — de pompásabb liliomot, teltebb violát, bájosabb centifóliát, illatosabb szegfűt, tömöttebb lángvirágot, szagosabb levendulát, és üdébb rezedát, mint édes anyánk pázsittal szegélyzett virág ágya-