Magyar Paizs, 1900 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1900-10-04 / 1. szám

2 t MAGTAR PAIZS 1900. október 11. hanem virág is nyílik a völgyben, búzakenyérrel kinál a rengeteg róna, s bor ömlik alá a halmokról: megkóstolták, s a közönségesnél magasabb értelemben megszerették ezt a földet. Azóta ez a háromszögű paizs a hit, erő és szeretet* paizsa védelmez vala minket, mint egy szent palástnak a szárnya, hogy «tombolt a vihar, de csak fejünk felett*. A sok százados ostrom, vagy mi más az oka, hogy itt-ott be van horpadva, alig állja a védelmet; s ha az egyik szeglet letörik, jön utána a másik, olyan szoros ölelkezésben van egy lapon a három rész. Meg van támadva a hit. S elég baj, ha ez beroskad. Nem csupán a templomi hitet értem. Hanem azért nem is azokról a nagy kislelkűekről szólok, «kik nem hiszik, hogy egy erős istenség őrzi gondosan a magyar nemzetet». Csak. azok a közönséges gyávák jutnak most eszembe, kiket a mindennapi életben láthatunk, mint zsugorodnak össze, a hol egyenesen kellene állani; mint támaszkodnak másra, holott önmagokra is megállhatnának; hogyan húzzák gallérjok alá fejőket, mint a teknősbéka, ha egy levél megzördül; kétségbeesnek, ha egy kis küzdelemmel kell szembeszállani, s hátat fordítnak, a helyett, hogy mellöket feszítnék ki; a lemondás, az erőtelenség vesz erőt rajtok, s mint szédelegnek képzelt betegségökben és főbe lövik magokat, ha hiányzik a harmadik tál étel. Nem ismerik saját erejöket, nem biznak saját életök jogosságában és az igazságban, nem hisznek saját lelkiismeretökben. A lelki erőnek ez a hiánya érvénytelenné teszi a testi erőt is. Vagy talán a már előbb elgyengült testi erő tette tönkre a lelki erőt, nem tudom, de hogy a kettő együtt jár, az bizonyos. Nem akarnak dolgozni az emberek. Egy nagy részök. Inkább lépegetnek, mint futnak; inkább állnak, mint mennek ; inkább ülnek, mint állnak; inkább ieküsznek, mint ülnek. Inkább akarnak meghalni, mint élni. Pedig van vér bennök; csak nem mozog. S még rosszabb, ha mozog a vérök, de nem' a becsületes munkára, hanem csak az evésre ; ha nem dolgoznak, csak esznek; ha nem adnak, csak kérnek, koldulnak, vagy követelnek: ha kötelességet nem ismernek, csak jogot igényelnek magoknak. Vagy nem ide tartozik é az, hogy a mezítlábas falusi leányok és asszonyok egymás hátára hágnak a pipere boltban, s a szolgáló töri magát a selyemkendőért. írni, olvasni még nem tud. A nemzetnek ez a része ezer esztendőn keresztül még nem tanult meg írni és olvasni, de a selyemkendőből megköveteli a jussát, mint a herczegaszszony. Hogy fog ez gyermeket nevelni! Ez az a rossz értelemben vett, igazságtalan, bűnös szoczializmus — mely őrjöngéssé fajul aztán, ha a kendő miatt nem jut étel a gyomorba. A ki kelleténél több selyemkendőt vásárol, még ha dolgozik is, nem doldozik eleget. A ki nem dolgozik, az megéhezik; aki éhes, az inkább haragszik erre a földre, mint hogy szeretné. Ott ne keressünk, mert nem igen találunk honszerelmet. Vagy nem látjátok, mint vándorolnak kifelé! s a míg bent vannak is, panaszolnak, zajongnak, mint az üres gyomor. A Dunántúlról, s az Alföldről még nem mennek, de ha az okok meg vannak, azután elkövetkezik az okozat is. Csudálatos! A meddig a szem ellát, s a képzelet elér, egy dúsan terített asztal ez az ország. Az asztal alá is jut bővön. A szoba földjére öntjük a bort Mégis a kiköltözködésről kell beszélnünk. Talán tékozol a gazda, csakúgy henczegésből? Isten tudja. ^ Annyi igaz, hogy a behorpadt paizst ki kell domborítani, a szegeietjeit meg kell erősíteni: a hamvadó hazaszeretetet fel kell éleszteni, úgy, hogy hitet, reményt és önérzetet csepegtetünk már a gyermek lelkébe, s munkára kergetjük a férfiú testében a vért. A szunnyadót felrázzák, az álomkórost kijózanítják az ébrenlevők. És ha valami rossz szellem kisérti a tunyaságra, a fényűzésre, a tékozlásra, régi dicsőségének az elfelejErdélyből. Igen tisztelt Uram! A kéklő hegyek aljáról küldök Önnek üzenetet, kedves szülötte földjéről, hol tisztább, merészebb a gondolat szabadsága, mesterkéletlenebb egyszerűséggel dobog a szív, mint másutt és a hol az emberek még (hála a magyarok Istenének!) lelkesülni tudnak magasztosabb ideálokért, s a szív örömtől dobban meg, ha édes anyánkról, drága hazánkról, nemzeti életünkről van szó. Üdvözlöm Ont az út (és mondhatom nehéz út) kezdetén, mely, hogy czélhoz vezessen, lelkemből kivánom! Ön nemes czélokért, magasztos ideálokért küzdött egész életében és most újra útnak indul, hogy felkeresse az újabb küzdelmeket, hol úgy lehet, szive vérével lesz öntözve a talaj. Mert ne higyje Uram, hogy könnyű munka az, a mi Önre vár. Óh, nem I Korunk túlrealis szelleme már már nevetségessé tette az idealizmust (a mely nélkül pedig nincs lelkesedés), kigúnyolja a szentelt eszméket, szinte lehetetlenné teszi a bizalmat és ostobaságnak deklarálja a tiszta hitet. Ilyen légkörben bajosan áll meg Ön forró, rajongó szivével az élet vihartépett utain és rettentő küzdelmet kell folytatnia minden lépésért, mely czéljához viszi mind közelebb. De úgy ismerem Önt, hogy nem fogja magát megadni egykönnyen sorsának, s nem fog megállani fél úton és nem fogja eldobni a fegyvert kezéből, ha talán erősnek látszó ellenséggel kell megküzdenie. Nem és nem ! A kálvária utja mindig nehéz, az elöljárók, kell, hogy rést törjenek az utánnuk jövőknek, a zászlóvivők sorsa dicső, de bizonytalan, tiszteletre méltó, de veszedelmes. Hanem azért csak előre! Nem fog egyedül, elhagyatva küzdeni; ott leszünk mi is, a kiket a modern áramlat nem tudott kiforgatni önmagunkból, mellette leszünk és lelkünk melegével, felemelt igaz szavunk, minden létező és kivívott hatalmával támogatni fogjuk nemes munkájában. Ön főképen a hazai ipar pártolását és nemzeti érdekeink védelmét tűzte ki czéljául, s lapját ily szellemben indítja meg. Köszönöm, hogy engem is meghívott a küzdők közé: itt vagyok. Mindig boldognak érzem magamat, ha bármily csekély szolgálatot tehetek imádott hazámnak és itt úgy hiszem, alkalom lehet rá bővebben. A czél, az eszme rendkívül lelkesít, sok szavam lesz hozzá, nem röstelem bevallani, hogy még nem fásított meg az élet. Ha írok, lelkem melegét viszem a papirra, s a nemes eszmék magukkal ragadnak egészen. Azért íme tollamat hívom fegyver gyanánt és mindig ott leszek Önökkel, a hol legerősebb lesz a küzdelem. Harmath Lujza. tésére, vagy ha meg akarja benne ingatni a becsületes élet igazságának a hitét: annak a rossz szellemnek tartsuk elejibe a «Magyar Paizs>-t, melyre rá van írva, hogy «Ne bántsd!» . . . Borbély György. A Bartka Miklós leVele. Megnyugtatók és felemelők azok a sorok, melyeket a «Magyar Paizs» érdekében küldöttek a szerkesztőhöz — buzdításul. Tán nem csalódom, legnagyobb jelentősége van a Bartha Miklós levelének, a ki Magyarországon mostanság nemcsak a legszebben, de a legjobban is ír. Az értékes levélben igen megtisztelők a személyre vonatkozó megjegyzések, melyeket most azért nem töröltem ki, mert azok már nem a személyre, hanem az ügyre, a «MAGYAR PAIZS»-ra vonatkoznak. A levél következőleg szól: Tisztelt uram 1 Szives értesítését arról, hogy «Magyar Paizs* czím alatt, nemzeti kharakterünk és iparunk védelmére közlönyt indít meg, nagyon köszönöm. Felszólításának, hogy irodalmi vállalatában olykor tőlem is jelenjenek meg dolgozatok, iparkodni fogok eleget tenni. Mind az, a mit eddig az Ön tollából olvastam, tetőtől talpig magyar volt stílben, gondolkozási módszerben és érzelemben. Az Ön írása azon kevesek közül való, a kiknek sorai között vér csörgedez. Meglátszik minden betűjén, hogy nem csak elméjében érleli meg a dolgot, hanem szivétől is tanácsot kér. Az ilyen hazafias szív pedig rossz tanácsot soha sem ad. Epen ezért komoly reményeket fűzök a «Magyar Paizs»-hoz. Nem hátránynak, de sok okból előnynek tekintem, hogy ez a heti lap a vidék egyik városában jelenik meg. Irodalmunk szertelen központosítása fölötte káros. A nemzeti élet lelki egyensúlya zavartatik meg azzal, ha egyetlen hely aránytalanul túlzsufoltatik szellemi erőkkel, mert ez által a vidéki élet elveszti a maga jogos szellemi önkormányzatának rugóit és spontaneitását. Ehez járul, hogy Budapestet, talán a gyors fejlődés, talán a hibás vezetés, (irodalmi szempontokról beszélek) a nemzeti ügy nagy kárára, túlságosan nemzetközi várossá tette. Sehol sem hangoztatják annyit a nemzeti szellemet, mint Jászay Mari leVele. Tisztelt tanár úr ! Igenis, én kötelességemnek tartom, minden hozzám intézett, tisztességes hangú, levélre felelni. Ha pedig kérnek tőlem valamit, kivált, mint ebben az esetben — amit kötelességem megadni, akkor tisztességtelen dolognak tartanám a hallgatást. A mibe Ön fogott tanár úr, nemhogy «gyerekes* volna, de a legkomolyabb, hazánk életkérdésére tartozó ügy. Azt hiszem, nemsokára belátja mindenki, hogy lételünknek — számot tevő életet értek — az ipar lesz egyedüli mentsvára. A ki ennek az eszmének a szolgálatába áll, azt becsülnünk és segítenünk kell teljes erőnkből; és noha én igen sokfelé vagyok igénybe véve és kevés az időm, tőlem telhetőleg segítségére kivánok lenni tisztelt tanár úrnak sisiphusi munkájában. Bár egy kavics szemet megbírjon gördíteni, ezen a téren, már nem szabad kicsinylenie munkáját! «Arról ami nincs» 1 cz. czikkecskémet örömmel bocsátom rendelkezésére. Szörnyen bele fog illeni, fájdalom, az Ön tendencziájába. Azon túl is, ha érdemes mondanivalóm és időm lesz, örömest írom azt le a lapja számára. Budapest, stb. 1 A magyar ipar gyengeségét jelenti. Sz.