Magyar Katonaujság, 1942 (5. évfolyam, 4-28. szám)
1942-03-14 / 11. szám
Ára 10 fillér. A KILENCVE NÖTÖDIK MÁRCIUS h. * A sűrűn hulló eső sem tudta eloltani azoknak a magyar hazafiaknak a léikében égő lángot — olvassuk az egykorú tudósításban — akik ott sorakoztak fel a Nemzeti Múzeum épülete előtt, kilencvennégy esztendővel ezelőtt, 1848 március 15-én. A nemzeti szabadság után szomjazó magyarság nem várakozott hiába. Fent a lépcsőkön a legjobb hazafiak álltak a lelkes, hallgatóság elé, s a legjobbak között is első helyen állt a lánglelkű költő, hogy elmondja a magyar imádságok egyik legszebbjét, a Nemzeti dalt. A láng tehát eljött és fellobbant ezen a magyar pünkösdön. Eljött abból a nemzeti, népi, faji tüztengerbőlj amely ott izzottparázslott a szabadságra és függetlenségre vágyó magyarság lelkében, testében, agyában, idegszálaiban, minden vérsejtjében. A költő, mint minden idők igazi nagy költője, csak kifejezője volt a népe, faja, kora érzelmeinek, gondolatainak, célkitűzéseinek,- akaratának. A költő csak a szikra volt, íamely az izzásból vétetett, hogy tündöklete^ífénynyel visszapattanjon a parázstenger^e é£ lángra lobbantsa azt. * f ». Maradandó ajándék A nemzet nem várakozott hiába, ott a lépcsőknél. Az ajándék, amit kapott, több volt fellobbanásnál, hangulatnál, múló örömnél. A szavak, az izzó, színes, tüzes szavak maradandó ajándékul szolgáltak egy nemzet számára. Talpra magyar, hí a Haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! A költő feltette a kérdést. És a kérdésre egy nemzet válaszolt. A nemzet választott! A nemzet, amelynek történelmét a dicső múlt küzdelmes-káprázatos évszázadai, a faji és emberi hőstettek tízezrei rótták egybe, a nemzet nem akart rab lenni. A nemzet szabad akart lenni. A nemzet akként akart élni és továbbélni, ahogyan eleitölapáitól látta és tanulta, s amilyen életet haixanchy magának, fiainak, unokáinak s a nemzedékek továbbélő1; rendjének, térben és időben kívánhatott. » Az örök alap Elhangzottak az igék, ott azon az esős, márciusi délelőttön* kilencvennégy esztendővel ezelőtt. És ami a szavak fellángolása után következett, az harc volt, tündökletes erőfeszítés volt, káprázatos faji és egyéni hősiességek sorozata, amelyhez hasonlót kevés nemzet történelme tud felmutatni. A hőseink, akik ott vesztették életüket a nemzeti szabadságharc csataterein^ békében nyugodjanak! Elhulló vérük és testűk eggyé lett a magyar anyafölddel A haláluk egy nemzet számára adott életet. A lelkűk ma is él, százszorosán, ezerszeresen. Bennünk. Fiainkban. Unokáinkban. Ezerszeresen él a lelkűk. S ahogyan halad előre az idő, annyival jobban és egyre eredményesebben, folyvást nemzetibb öncélúsággal vezeti az ő lelkiségük a magyart. így lesz a lélekből tett s a tettekből örök alap. Eredmények felé Kilencvennégy évvel ezelőtt súlyos harc követte a magyar márciust. A harcunk győzelmes volt. Az ellenfél tehetetlenné váltan fetrengett fegyvereink előtt. S mégis . . . miért nem győzhettünk? Mert északkelet felöl, pihent, vad hordáinak százezreivel reá zúdult kivérzett neihzetünkre a kikoldult orosz segítség.Jött, mint .az örök rossz, mint a sötétség. Jött, mint az örök ellenség, akit kárunkra talált fel az ördög, hogy megpróbáljon elsöpörni mindent, ami magyar. Jött, mint ahogy most is akart jönni, kilencvennégy évvel azután, hogy megszületett a magyar március. Jött volna. Akart. De megelőztük. Szövetségeseinkkel együttesen, egyesült erővel, a saját kardjába fektetjük bele ezt az örök ellenséget. Ott menetelünk a saját földjén, megvívjuk az erősségeit, megsemmisítjük a seregeit. Menetelünk a végső eredmények felé s Petőfi szavait idézzük: «Sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer, kinek drágább rongy élete, mint a Haza becsülete.» Ez a kilencvenötödik március.
