Magyar Jövő - A Nemzeti Segély Lapja, 1948 (4. évfolyam, 2-7. szám)
1948-04-01 / 7. szám
1948 április t MAGYAR JÖVÓ 7 Cooperfield Dávid és társai PIHENÖ órámban, amely oly ritkán akad mostanában, Dickens világhírű regényét, a Copperfield Dávidot olvasom. Nem azért, hogy a mai „úrinépek” divata szerint kikapcsolódjak a mindennapi élet problémái közül, de kötelességből. Kislányom ugyanis könyvet kéri tőlem és vigyáznom kell arra, hogy a kilenc esztendős gyermekem bontakozó, fejlődő értelmének milyen szellemi táplálékot nyújtok. Ügy emlékeztem rá, hogy gyermekorcmban ez a regény valami fájdalmas rezonanciát ébresztett lelkemben, melynek hoszszú ideig hatása alatt álltam. Szinte együtt szenvedtem a regény kis hősével és szívesen segítettem volna rajta. Ezt az együttérzést, a szolidaritásnak ezt a testvéri vonzalmát, szívesen élesztgetem kisleányom lelkében, de nem akarom őt elszomorítani a kiszolgáltatott kis Dávid vergődő szenvedéseivel. Most, huszonöt esztendő után ismét kezembe veszem a könyvet és a kritikus szemével nézem át. íme egy részlet: — „Ügy éreztem, hogy boldogtalanabb és elhagyató ttabb vágyók, mint szökésem óta bármikor. A pénzem elfogyott s nem volt mit eladnom, éhes voltam, szomjas és holtfáradt. Célom pedig oly távolinak látszott, oly elérhetetlennek ... Csupa rongy volt a ruhám és sokszínű a portól, hőségtől, harmattól, fűtő! és a meszes kenti talajtól, amelyen aludtam. Nadrágom szá- ra cafatokban lógott. Cipőm sarka darabokban vált le, lábujjaim kilátszottak a szakadásokból. A hajam London óta sem kefét, sem fésűt nem látott, arcom, nyakam és kezem söt.éílba,rnárfi. 'égett a naptól. Madárijeszt cinek lettem volna jó.” • Le keltett tennem a könyvet anynyira elgondolkodtató a gyermek nyomorának problémája. Az utolsó években az emberiség súlyos kataklizmát éllt át. Csaknem mindnyájan megjártuk a szenvedések Golgotáját. Bár a népekben mindig élt a békevágy és nagy volt azoknak a száma, akik küzdöttek a béke fenntartásáért, de végülis az erőszak győzött. Ujjongtunk, mikor az embernek szárnya nőtt és meghódította a levegőt. De az emberiséget aljasul becsapták, mert a repülő- . gépeket végül arra használták, hogy gyilkos bombákat szórjanak róla reszkető városokra. A hajókra páncélokat húztak, ágyúkat szereltek és lőttek, — lőttek mindenhová ahol embereket sejtettek. A modem technika olyan gépeket szerkesztett, melyek egy perc alatt száz halált osztanak. Majd a huszadik század nagyobb dicsőségére a rekordok hazájában Amerikában megfejtették az atomenergia titkát, mellyel most már egész városokat tudnának egycsapásra porrá tenni. Vájjon mi szükség van erre...? r* a kérdésre Feleljenek erre azok a felnőttek, akik napjainkban az emberiség sorsát irányítani akarják és akik a Szovjetpolitika természetes vonalvezetését az erőszak brutalitásával akarják megtörni saját szűk körük imperialista érdekeinek természete szerint. De ha nem éreznek felelősséget a kiirtott élelek millióiért, — vájjon nem éreznek felelősséget a gyermekekkel szemben sem? Ennek a gyermeknyomornak, melyet Dickens több mint fél évszázaddal ezelőtt vetett papírra, már akkor is sokszáz éves múltja volt. S a gyermekszenvedés pr oblémája a háború kövekeztében még nagyobbra növekedett. A lezajlott fasiszta háború után még nem telt el három esztendő, máris újabb kardcsörletés, újabb vésztjósló morajlas hallatszik Nyugat felől. Bizonyára eszükbe sem ötlik a háború mestereinek, hogy minden .szörnyűségek leg>kegyetlenebbikét, a gyermek halálát és nyomorát idézik elő a háború apokalipszisével. De az úgynevezett „boldog békeidőkben”, mint amilyen Copperfield Dávid kora volt, olyan békeidőben, melyet a mi konokfejű, tanulni nem tudó reakciósaink sírnak vissza, vájjon ritkaság volt-e a gyermeknyomor? Én magamon tapasztalhattam a gyermekmenhely kolduslevegőjét, mely mély barázdákat húz a kisgyermekek homlokára és ettem az áljótékonykodás kenyerét. Jártam süldőkoromban a pesti éjszaka hideg, közönyös utcáit hajléktalanul és éhesen, százszor is viszszatérve ahhoz a bezárt kapuhoz, ahol édesanyám életében boldog kisgyermek voltam még. Mit vételt a gyermek, hogy a társadalom ilyen közönyösen elfordult tőle a „boldog békeidőben” is? A háború a szenvedő, elhagyott gyermekek számát megsokszorozta. Nem egyet találtak halott édesanyja mellett és sok azoknak száma,- akiket ki kellett menteni a testi, lelki fertőzésből. A demokratikus Magyarország hivatalos szociálpolitikája megtesz minden lehetőt a gyermek megmentésére, de a háború szántotta, a fasiszták és nácik által kifosztott ország gazdasági helyzete szűk lehetőségeket enged a problémák nagyságához mérten. A népjóléti minisztérium a hajdúhadházi gyermekváros felépítésével és a felszabadulás óta létesített korszerű gyermekotthonok felállításával 'új korszakot nyitott a gyermekvédelem munkájában, de ez csak egy része a szükségletnek. Itt várnak hatalmas feladatok a társadalmi szervezetekre. Segíti-e a felnőttek társadalma megfelelőképen a társadalmi szervüket A REKRUTA Halom zöldelő gyepén — hol tőrként villan a fű — Rekruta áll, lábánál szülővárosa. A búcsúzó nap sugarait szívja magába mielőtt leszáll Az éj, e sötét alagút, mely elnyeli majd tegnapi Életét — őt a holnap végtelenjébe taszítva. Alkonyfénye lengi be az utcákat. Önön szánalmának forró phrazsába dőlve, Szomorúság kelyhe emészti szorongó szívét. A hajnal vaskerekei olyan valószerűek, Az acél élete s halála oly előre megszabott. Hogy utolsó órája im nem egyéb Fájó emléknél, mi bemocskolja elméjét. Múlt aranyába olvadva, a lenyugvó nap Magával ragadja a szabadság fenségét, míg Az ellentét rozsdás küllői megbontják dicsfényének körét. Fakul a domb, a harsány színek lehalkulnak, A város falaira homály achátja nyomja bús pecsétjét. Az újonc szeméből kihull gyermekkorának zsibongó Udvara, s jelenlétével mit sem törődve, lombos éj Borítja a tájra szűzi fátyolát. Félelmét túlszárnyalva, lelke a csillagok Fölé száll, hol régmúlt háborúkba Indulnak halott ősök. Mögöttük csontváz kullog, dobot verve. A rekruta szívébe markol a fájdalom, amint • . Sápadtan kiáltja: „Atyám! itt vagyok!” Boldog Balázs fordítása. abban. |hogy ezt a többszázeszlendős problémát a demokrácia elveinek megfelelően megoldhassák? Ki kellene írni minden utcasarokra a jelszól lángoló belükkel, hogy: „A GYERMEK NYOMORÁÉRT MINDEN FELNŐTT FELELŐS!” Ha megvizsgáljuk a felszabadulás óta a társadalmi szervezetek gyermekmentő munkájának eredményeit, láthatjuk, hogy a társadalom egyrésze, főleg a szegénysorsú dolgozók, de a polgári életlehetőségek között lévő demokratikus egyének egyrésze is kiveszi részét a gyermekmentés munkájából. De van egy olyan réteg, főleg a tehetősebbje, aki közönyös ezzel a felelősséggel szemben. És nekünk hivatásunk az, hogy ezekbe a sokszor nem is rosszindulatú, csak felületesen és közömbösen süket fülekbe beleharsogjuk a kollektív felelősség kötelességét. # Ha megnézzük a Nemzeti Segély intézményeit, az elhagyott gyermekek otthonait, a tüdőbeteg gyermekek számára létrehozott szanatóriumokat, a züllés veszélyének kitett gyermekek otthonát, megenyhül a kérdés tragikuma. Könnyű volna mos persze az,t mondani, hogy ez az írás csak propagandacélokat szolgál és csak az a rendeltetése, hogy* dicsérjük önmagunkat. De ha megtekintjük aí Fodor-utcai elhagyott gyermekek otthonát, ahol nem egy kisgyermeknek nincs neve, nem ismerte sem apját, sem anyját, úgy szedték föl az üszkös romok közül, de itt nem menhelyet, hanem tiszta, higiénikus környezetet, szeretetteljes bánásmódot, féltő gondosságot, hozzáértő, haladó szellemű nevelést _:,pott, ha felmegyünk a szabadsághegyi tüdőbetegszanatóriumba, ahol a kis betegek százait ápolják • szakszerűen és szinte anyai szeretettel, — ha elgondoljuk, hogy ezek helyett az ágyak helyett kis koporsók készültek volna, ha majd látunk egy csoport Laura-utcai intézeti kislányt, csinos ruhácskáikban, amint jólnevelten, tisztán és vidáman játszanak, akkor rá kell jönnünk, hogy itt nem mindennapi propagandáról, hanem ennél sokkal többről van szó. A.RRÓL, hogy van a demokratikus magyar társadalomnak egy dolgozó rétege, amely ezt a problémát is a magáévá tette és a Nemzeti Segélyen keresztül megmenti a kallódó gyermekéletek ezreit. De a háború ütötte sebek hatalmas arányaihoz képest a Nemzeti Segély intézményeinek száma fájdalmasan kevés. A háborút létrehozó, sőt a háborút szenveSo felnőttek múlhatatlan kötelessége, hogy a gyermekotthonok be tudjanak fogadni minden árvát, minden nélkülözőt, minden elhagyottat. A gyermek iránti kötelességünk nem egy a sok közül, hanem az első és talán mindennél fontosabb. Jóvá kell tennünk! azokat a bűnöket, amiket elkövettünk kis életük ellen és támogatnunk kell mindazokat, akik meg akarják menteni a jövő egészségesebb társadalmának a gyermekéletek tízezreit. Boross László amelyben Bécs szocialista hőseit ünnepelte. Ez a költemény az egész világon ismertté tette nevét. S. Spender 'az egyik alapítója a Horizon című jelentős angol folyóiratnak, amelynek szerepe sokban hasonlít a magyar Nyugatéhoz. Tavaly Budapesten járt és előadást tartott a modern angol és francia költészetről. Ez a verse élő tiltakozás az imperialista Anglia mai politikája ellen. STEPHEN SPENDER S. Spender a mai Anglia egyik legismertebb költője. Azok körzé tartozik, akik felelőseknek érzik magukat embertársaik sorsáért :s nem hátrálnak meg a jelen szociális problémái elöl. Nemcsak írásaival, hanem életével :s hirdeti baloldali világnézetét. A harmincas években antifasiszta szervezkedésekben vett részt és a forradalmárok oldalán harcolt Spanyolországban és Ausztriában. Huszoöt éves korában megírta a „Wiena" című versét.
