Magyar Jövő - A Nemzeti Segély Lapja, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1945-07-28 / 4. szám
Az első magyar transzport megérkezik Ma Irta Parragi György 1944 május 5-én érkezett az első magyar politikai fogoly transzport Mauthausenba. Fáradtan, leverten indultunk neki az állomásról a poros országúton a tábor felé. Mindkét oldalon hatalmas kőfejtők tátongtak, a mauthauseni foglyok munkahelyei és véres temetői. Aki nem bírta az SS-ek által diktált gyors iramot, mint például Rassay Károly, azt puskatussal nógatták gyorsabb menetelésre. Végül is annyira kimerült, hogy kijelentette, inkább lőjjék agyon, de nem bir tovább jönni az egyre inkább emelkedő és hosszúra nyúló úton. Rassay az út szélén folydogáló erecskéből csillapította kínzó szomjúságát és némileg lélegzethez jutott. Újra megindultunk az 500 méteres hegytetőre vezető másfélórás úton. Így érkeztünk, némelyikünk még dacosabb keménységgel, némelyikünk összetört testtel és lélekkel új lakóhelyünkre, a mauthauseni pokolba. SS „Politikai osztály“ Amikor megláttuk az erdő mögül hirtelen előbukkanó, hatalmas terméskövekből készült várszerű falait és kínai padogákra emlékeztető tornyait, amelyek lőréseiből ágyúcsövek meredeztek felénk, a lelkében mindenki Dante poklának feliratát olvasta a kapun: Hagyjatok fel minden reménnyel, akik ide beléptek. Hatalmas, nyüzsgő életű, számos barakból álló tábor fogadott bennünket a mauthauseni hegytetőn. Mindenütt rongyos^ ruhájú, kiéhezett tekintetű foglyok százait láttuk, amint az épülő kocsiúton köveket törnek, vagy szinte megszakadva, hatalmas termésköveket cipelnek. Közben láttuk, hogy egyes munkavezetők hatalmas botokkal le-lesujtanak az elmaradó kőhordókra, akik terhükkel együtt elbuktak és a földreroskadt emberekbe mikép rúgnak bele az őket kitérő SS-ek. Azt hittük, hogy a mauthauseni pokol minden borzalmával szembe találtuk már magunkat, pedig csak a pokol előtornácában voltunk a válogatott kínzások és szenvedések a kőfalakon belül vártak még ránk. Az SS-ek egyik barakhoz irányítottak bennünket, amelyen ezt a felírást olvastuk: »Politische Abteilung.<r Amit Mauthausenban szadizmusban, embertelenségben, perverzitásban, kegyetlenségben megvalósítottak, azt mind a Politische Abteilung-ban főzték ki. Innen azonban direkt hivatali és idegszálak vezettek el Mauthausen és a többi koncentrációs tábor főhóhérához, Himlerhez, az SS-ek parancsnokához, aki gyakran járt le Mauthausenba. Amikor csoportunk felsorakozott, a barak ablakaiban és ajtajaiban megjelentek Mauthausen leghirhedtebb hóhérlegényei és két csoportra osztottak bennünket] zsidók és nem zsidók csoportjára. A nem zsidókra hullottak gyalázkodó megjegyzéseik, amelyekben a németek árulóinak, magyar betyároknak neveztek bennünket. A zsidóknak hideg kegyetlenkedéssel csak ennyit mondtak: — A zsidók holnap már nem élnek. Ilyen fogadtatás után léptünk be a tábor belsejébe vezető hatalmas tölgyfakapun. Akinél imahönyvet talállak.... Egy pincelejárat előtti tágasabb aszfaltos térségen állítottak fel bennünket. Bár fagyos eső hullott alá az égből, elrendelték, hogy vetkőzzünk le teljesen. A ruháinkat egy papírzsákba ) gyömöszölték, órát, gyűrűt, pénzt külön le kellett adni. En nem tudtam lehúzni a jegygyűrűmet, mert belenőtt az ujjamba. Az egyik kizavartak az esős késő délutánba. Forró fürdő után irtózatos volt mezítláb és félig pucéran végigmenni a hidegben a tábor hosszú főutcáján, amelyről beirányítottak bennünket a tábor részétől fallal elválasztott, úgynevezett karantén-blokkokba. Későbbi tartózkodásunk során még azt mondtuk, hogy „szerencsénk“ volt, hogy nem télen érkeztünk, mert a legnagyobb téli időben ugyanígy kergették végig az ujjonnan érkezetteket az úgynevezett „zugangokat“ a fürdőktől a blokkokig terjedő hosszú úton. Végül bejutottunk új otthonunkba, a 19. számú karanténblokkba. Közölték velünk, hogy végleges munkabeosztásunkig több hetet itt kell tölteni, vesztegzár alatt. Előbb felvették 'személyi adatainkat. Egy Farkas nevű magyar származású SS, akit később „Boxer“ néven a tábor legkegyetlenebb sintéreként ismertünk meg, megszólításával tüntetett ki, megkérdezvén tőlem, mi a foglalkozásom, — Újságíró — mondottam. — Azokat mi itt különösen szeretjük — mondotta sátáni kacajjal —, majd gondoskodom róla, hogy a kötél, amelylyel felakasztanak, jó erős legyen te gazember. Egykedvűen gondoltam magamban: a fogadtatás mindig szebb lesz. Mi lesz még ebből í De ugyanakkor a legkemóuyebben elhatároztam, hogy minden kínzást, éhezést ki fogok bírni és ha kell, hét életem lesz, mint a kígyónak. A pokol áldozatai Így is történt. Pontosan egy év múlva, 1945 május 5-ikén, ugyanabban az órában, amikor egy évvel ezelőtt Mauthausenba érkeztünk, a III. amerikai hadsereg felszabadított bennünket. A felszabadulás mámoros örömét azonban gyászfátyolos emlékek árnyékolták be. Nem érte meg ezt a felszabadulást sokezer olyan magyar honfitársunk, akiket a németek bestialitása és hazai cinkosaik árulása a mauthauseni pokolba dobott. Ezek elpusztultak a kőfejtőkben, a poseni földalatti cementgyárakban, a hírhedt „kórházban“, ahol négyöt hétig feküdt egy fekvőhelyen, egymáson meztelenül, szörnyű sebeikkel egymást fertőzve. Nem jöttek vissza azok, akik a krematórium kéményén keresztül távoztak, a szabadulás előtt a másvilágra, akik a tömegsírban pihennek és akik a gázkamrákban pusztultak el. Ne feledjük el soha, hogy Mauthausen nemcsak az élők pokla volt, de az egyik legnagyobb és legkülönösebb magyar köztemető. És ezért Mauthausen nevének nem szabad sosem elmosódnia az egymást követő nemzedékek előtt. Meg kell maradnia emléknek és — emlékeztetőnek. Gyüjtsd a rongyot — ruha tesz belőle! Új műfaj született A „háztömbünnepségQk" margójára Irta László Ferenc A színház olyan régi, mint •maga az ember. Az ősember vad, táncaitól a görög tragédián keresztül egészen a mai színpadig mindenkor szüksége volt az emberiségnek a színházra. Csak éppen a színjátszás formája változott és fejlődik ma is állandóan — a társadalmi szükségleteknek megfelelően. Az a demokratikus átalakulás, amelyen most megy keresztül a magyar társadalom, kétségtelenül hatással kell, hogy legyen a színházra is. A továbbfejlődésnek új stációjához érkeztünk, de természetesen ma még a szakemberek sem láthatják tisztán előre, hogy milyen irányban, milyen ismeretlen új állomások felé indul el az örök színjátszás vonata a végtelenbe vezető sínpárokon. Kétségtelen, hogy a színház legfontosabb feladata ma minél nagyobb tömegek nevelése és meghódítása. A feudális, úri Magyarországon a színház is csak bizonyos kiváltságos rétegek szórakozó helye- volt. Elenyésző kisebbség foglalhatott csak helyet a zsöllyékben és támlásszékeken, sokkal több volt a kirekesztett. Látunk már biztató jeleket arra, hogy a színházat az eddiginél sokkal inkább a dolgozó tömegek számára teszik hozzáférhetővé. Az ország első színházának társulata felkeresi a pestkörnyéki gyárakat és a vidéki bányavárosokat, hogy ott, a helyszínen mutassa be legjobb előadásait a dolgozóknak. A színház maga megy el közönségéhez, vidékre, gyárakba, ipartelepekre. Ez az új fejlődésnek egyik igen fontos irányvonala. Van azonban még egy jelentős problémája az új színjátszásnak. A színház a legrégibb időktől kezdve mindig kereste a szerves kapcsolatot a közönséggel. Voltak korszakok, amikor a színpad és a nézőtér szinte összeolvadt és a néző maga is aktíven vett részt a színpadi játékban. Az idők folyamán ez megszűnt és mind határozottabb határvonal keletkezett a színpad és a nézőtér között. Reinhardt ezt a láthatatlan drótösvényt azzal próbálta lerombolni, hogy néhány lépcsővel kötötte össze a színpadot a nézőtérrel. Nálunk új formában, egészen eredeti módon jelentkezik egy olyan újítás, amely ha nem tévedünk, alkalmas lehet arra, hogy az eddginél jobban összeforrassza a színészt és a nézőt. sintér nem volt rest, hozott egy nehéz fogót és azzal csípte le a jegygyűrűmet, persze úgy, hogy az ujjamból is kitépett egy húsdarabot. Akiknél imauönyvet, rózsafüzért, keresztet találtak, attól ezeket gúnyos hahota közben elvették és a földön összetiporták. Akinél élelmiszer volt azt mind elvették. Ez a kifosztás nem ment gyorsan, hanem órák hosszat tartott és ezalatt a köztünk, volt idős urak is kénytelenek voltak a hideg esőben dideregni anyaszült pieztelenen. Végül fönt végeztek velünk és lehajtottak a pincébe. Senki sem csodálkozott volna, ha egyenesen a gázkamrába kerültünk volna, mert most már kezdtük elhinni, azt amit otthon senkinek sem hittünk el, hogy a gázkamra nem hazudozó mese, de a valóságban is létezik, A lépcsőlejárat egy nagyobb kőfürdőbe vezetett, itt azután olyan kép fogadott bennünket, hogy végül senki sem tudta, rossz tréfa, avagy szörnyű valóság, ami körülvesz bennünket. Mindenek előtt fekete festékkel különböző számokat és jeleket írtak fel a mellünkre a fürdő előcsarnokában. Magában a fürdőben azonban nem fürdéshez láthattunk, hanem meztelen és félmeztelen alakok zsivajgó tömege rohant meg bennünket. Mintha Belzebub elszabadult sátánkölykei . táncoltak volna körül. Mindegyik elkapott közülünk valakit és elkezdte nyírni, borotválni > testünk minden részét. Amikor kikerültünk körmeik közül, senki nem ismerte meg a másikat. Végül is megeresztették a forró zuhanyokat és majd ennek végeztével ismét kihajtottak bennünket az előcsarnokba, ahol mindenkinek a kezébe nyomtak egy rongyos inget és alsónadrágot. Persze nem válogathattunk, az enyém akkor'még szűk volt, a másiké kurta és így tovább. Szinte belepofoztak bennünket ingekbe-gatyákba és ismét Mind gyakrabban és több helyen rendeznek a fővárosban úgynevezett xházfömbünnepségeketz, bérházak udvarán, vagy üres háztelkeken és ezek a részben népünnepélyek, részben színielőadások ma már olyan figyelemreméltóak, hogy ki kell ragadni őket a sablonos néhánysoros beszámolók sorából. Nemes verseny kezdődött a háztömbök között, hogy ki tud jobbat, ötletesebbet, színvonalasabbat produkálni és voltak már egészen figyelemreméltó ilyen ünnepségek. Ezeken a háztömbünnepélyeken nemritkán a legkiválóbb színészek szerepelnek együtt műkedvelőkkel, az előadásra kerülő számok egyrészét ismeretlen emberek írják — a háztömb lakói közül kerülnek ki az új »szerzők« —, a rendezésben aktív részt vállalnak a háztömb- és házmegbizottak mellett mindazok, akik a lakók közül erre hivatottságot vagy kedvet éreznek és az előadás közvetlenségében a rögtönzött kis »nézőtéren« nincs elválasztó vonal szereplő és néző között. A comedia del arte műfaja próbálkozott csak az utóbbi időben ilyen intim kapcsolatot teremteni színjátszók és nézők között, nem egyszer sikerrel. Most az új helyzet hívta életre az újfajta színházasán. Nem érdektelen megállapítani, hogy az új műfajt — mert bizonyára új műfaj megszületésének vagyunk tanúi — o Nemzeti Segélyben fogam-A Nemzeti Segély országszerte felhívta a lakosság figyelmét a rongy-gyüjtés fontosságára. »Gyújtsd a rongyot, — ruha lesz belőle« a jelszó. A N. S. szervezetei járnak elől a munkában. Számos helyen máris jelentős mennyiségű textil-hulladék gyűlt össze. A N. S. rákospalotai szervezete 25 métermázsa rongyot gyűjtött. Ügy ezt a mennyisózott. A háztömbünnepségeket ugyanis a Nemzeti Segély javára rendezik és az önsegítés gondolata vetette fel először azt az ötletet, hogy háztömbönként minél több embert vonjanak be ilyen ünnepségek rendezése útján a közös segítő munkába. A Nemzeti Segély rengeteget tett már szociális, karitatív, egészségügyi téren és a főváros közélelmezésének megjavítása után az újjáépítési versenyben is derekasan kiveszi részét. Állapítsuk meg most először, hogy kulturális és művészi szempontból is jelentős hatása van, mint ezt a »háztömbünnepségek« bizonyítják. Ma még nem lehet tisztán látni, hogy milyen fejlődési vesznek ezek a lakóházak udvarán rendezett ünnepélyek. A jelek azonban azt mutatják, hogy új műfaj született, olyan új színpadi műfaj, amely majdnem teljesen összekovácsolja ismét a színpadot és a nézőteret. Hiszen ezeken a rögtönzött előadásokon tulajdonképpen nincs is a szó szoros értelmében vett színpad, aminthogy nincs külön nézőtér sem. Összeolvad itt színész és közönség, a néző maga is résztvesz úgy az előadás rendezésében, mint magában a játékban is. Új irodalmi és színpadi műfajokat mindig a szükségszerűség teremt meg. Most is így van és érdemes lesz figyelemmel kísérni, hogy végül is miképpen kristályosodik ki ez a műfaj. get, mint a más kerületek által gyűjtött rongyot a N. S. textilgyárának, az üwagnafe adták át. A rákospalotai ipari munkások és gyermekeik néhány hét múlva már gyakorlatban tapasztalják, hogy érdemes gyűjteni a rongyot, meri ruha lesz belőle. A Nemzeti Segély ugyanis az Uwag által feldolgozott rákospalotai anyagból készült textilneműiket rákospalotai dolgozóknak adja. Bizonyára úgy a fővárosban, mint a vidéken nemes verseny indul a rongy-gyüjtés terén. Minél több textil-hulladékot gyűjtenek össze, annál több fehérnemű- és ruhaanyagot adhat a Nemzeti Segély. Cipőkiosztás Rákospalotán A rákospalotai városházán ünnepélyes keretek, között osztották szét azokat a bőrtalpú cipőket, amelyeknek készítését a NS helyi szervezete a verseny keretében vállalta. Gerőné Fazekas Erzsébet dr. Vadász Gyula kíséretében vett részt a NS központja részéről az ünnepségen. Gerőné Fazekas Erzsébet ünnepi beszédében arról szólt, hogy a NS cipővel, ruhával a dolgozó szülők terheit igyekszik könynyíteni. Szőcs Áron polgármester köszönte meg a NS áldozatkész munkáját. Jólsikerült munka után osztották ki a 100 pár bőrtalpú lábbelit, amelyből 72 párat a helyszínen adtak át. 13 párt vidékre kihelyezett gyermekek kaptak, 15 párt pedig az újjáépítésben résztvevő vidéki munkások gyermekei között osztják szét.
