Magyar Hirnök, 1970. július-december (61. évfolyam, 27-44. szám)

1970-09-24 / 39. szám

Thursday, Sept. 24, 1970

MAGYAR HÍRNÖK

11. oldal '

OiészSret egy mini

Irta: IVÁNI ZOLTÁN

Lépdelek a Second Avenuen. Késő esti sétámban. Mint hontalan magyar. Aki mégis, itt otthon van. Merthát: egy darab élet szorult bele e negyedbe. Ahol azon lehetett inkább csodálkozni, ha valaki nem magyarul beszélt, tegnap, tegnapelőtt.

De e nyelvi jelenségtől ellentétben, az az igazság, hogy idővel, a cigányzenés helyeket átveszi valami ‘Grimics Villedzsi’ bohém szellem. Üzletekben, járókelőkben, a zenében. Rongyok-gi tárok, szakállak darálva angolul.

A frisseség hat reám e pillanatban. Mert mindig azt vallottam: hagyjuk el a múltból a rosszat és mentsük a jót és fogadjuk örvendetesen azt, ami a jövő.

E különben becsületesnek mondható szándék veszedelmes. Úgy érzem, sokszor —, ha az emlékezés fog el —, mintha osonni kellene errefelé. Valakik, valami elől . . . Amikor pedig az újat keresés. a mában élés feltétlenül igaz parancsa tör rám, s felemelném a fejem, merész mozdulattal, arra gondolok, vajon kit érdekelnének szavaim ?

S lám, aki jószándékkal jár e szeptemberi hangulatban, a Second Avenuen, nem téveszt célt.

A gyümölcsárus előtt állok. Van mindene! Eper, barack, áfonya, szőlő és igy tovább.

De én csak válogatok. Hogy még sincs ami kell.

— Mi volna az? — feleli magyarul zöldséges barátom.

— Papirhéju dió, E'sztelnekről, Idi néni kertjéből.

Bevallom, ezt a gondolatot az őszbe siető szeptember s a vele járó otthoni diószüret adta nekem. S egyáltalán nem csodálkozom, hogy a mindenre kész árus, csak egyet intett. Valami olyanfélét, hogy a szerkesztő ur megint transzban van, honvágy alapon.

S lám, mit ad isten, mellém torlódik a papirstanicli és mérleg-forgatagában egy Kossuth-szakállas hippi. S vele egy nő, maxi-ruhaszoknyában.

Mint olyanok, akik figyelik, kutatják mindazt, ami a Szokottól eltérő. És már védelmükbe is vesznek. Rátörnek szegény Same-bácsira. Aki inas éveit a budapesti vásárcsarnokban is kipróbálgatta. Hogy miért nincs az, amit én kérek. A papirhéju dió, s az “esztenék és idi” . . .

Mindez, természetesen angolul folyt.

S angolul a többi is.

Amikor a nagyszakállas és társnője beinvitáltak a legközelebbi báréba.

Azt hittem, ezen túl aligha lesz több mondanivalóm. Még szabadkoztam is. Hogy mehetnék velük, hiszen, normális, múltbeli hajviseletem és ruhám van. De amint kitört a szokott pánik, hangzavar, tökmag, nyivitó-sivitó zeneeszközök — mint Illyés

Ivani Zoltán

Gyula költő mondaná —, s amint bekapcsolódva táncoltam - ittam velük, a nagy “tohuva bohu” után elkezdtek kérlelni. Hogy meséljem el, mi volt a gyümölcsárusnál a baj azzal a papirhéju dióval, “idi, eszti”-vel?

És amint körülültek pártfogóim és többi hippi-barátaim, elkezdtem a mesét.

— Hát igen, ilyenkor, őszszel, egy esztelneki székely községben Idi néni diót szokott szüretelni.

— Éppen olyan régi módi ruhában járt, mint te most — szóltam a maxikabátos nők egyikére.

És ők együttesen tekintettek rám.

— Érdekes, mondd tovább.

— Idi néni fösvény volt. Szerette a pénzt. És zsarnok férje mellett nem volt alkalma más keresetre, csak úgy ősz táján a diófáiból. Amit átengedett neki.

— Éshát, hallgassatok meg, kedveseim, ti, kik most Manhattan koktéllal koccintotok velem —j azt a bizonyos papirhéju diót valakinek le is kellett szedni a fáról, mégpedig úgy, hogy az erre alkalmazott szolgálóknak még véletlenül se csússzon le egy szem a torkán.

— Ezért volt, hogy Idi néni csak olyanokat alkalmazott erre a munkára, akik szerettem énekelni. Hogy ne ehessenek közben.

— ő pedig a kertben, egy karosszékben elhelyezkedve, amint útjára bocsátotta dolgozóit, hogy “nosza iziben, fel a fára”, elkezdte tulajdonosi mivoltából a kiáltozásokat:

— Te, Gizi ide, te Mári oda, nos, szedjétek, de folyton énekeljetek.

Egyik, a hippik közül, talán a Széchenyi-szakállas, belevágott :

— Ez jó, ez érthető! . . .

A másik, a Kosuth-szalk állas, aki idehozott, kiáltotta:

— Disznóság!

S aztán megint, összehajolva, kérték, hogy folytassam.

Mert úgy se húzzák fel újra a zenegépet, amig be nem fej ezem.

— Bizony, barátaim, el tudjátok képzelni annak az aszszonynak a szenvedésit? . . . Hogy becsapják? . . . Hogy kifosztják? Ha történetesen mégse énekelt a dolgozó lányok közül valaki? S ha közben be-bekapott egy szemet.

Általános felhördülés. Kiáltozás.

S már valaki ordította volna : inkább a zenegép . . . csak ne gondolkozzunk.

Egy másik szavába tromfolt: hagyd ezt az idi-nénit! Nem érdekel.

A harmadik pedig mégis megkérdezte:

— S mi lett vele? Hogyan védte meg igazát?

A soknak tiinő kérdésre nem adtam választ azonnal. Hogy a múltat és a jelent, a kiéleződésekben elkerüljük. Azt ajánlottam, hogy közben szólna tán a gitár. És táncolnánk egyet. A lépteink alatt ropogó tökmaghéjakon.

S igy történt. Megint kavarogtunk. Megint táncoltunk. S kinek volt, a szakállát simogatta.

De a zene végén, bár mindenki szuszogott, érdeklődéssel kisértek tovább is.

Mintha az elkezdett mese jobban érdekelte volna őket, mint a közbe eső tánc.

Amikor befejezésül, újra rákezdtem a mesére, s elárul-1

tam, hogy Idi néni segített magán, mert á helybeli mérnök feleségétől látcsövet kért kölcsön a diószüret idejére — i hiszen, süketségén, rövidlátásán cáak ez segíthet — s vizsgálta lentről a diószüretelő ' lányok ajkát, — egyszerre olyan sikeres hahota tört fel hippibarátaim köréből, amelyet — úgy régi ábrándokkal terhelten, a Second i Ave. éjszakájában — el sem mertem volna képzelni.

Igen, az a szeptembervégi séta, a negyedünkben, itt New Yorkban, álmodozás a múlt és jelen között, a bárba betéréssel együtt, talán azért sikerült, mert a nagy ! kacagás nyomán, hippi bará- 1 taim kissé önmagukra talá| lón is lelkes ováció közben ki; sértek haza, egészen lakásom 1 ajtajáig.

V

v

tr

Dalos madár mig énekét Gyönyört keltve zengi, Elhallgatják ... de ővele Nem törődik senki.

Itt a földön a költőnek Szintén ez a sorsa.

Amikor már észre veszik, Pihen koporsóba . . .

Kinek szive, mig megszakad, Milliókért vérez,

Nemde gyászos e jutalom És keserű bér ez? . . .

KODÁLY AMERIKAI TANÍTVÁNYAI

ÉNEKTANÍTÁS MAGYAR MÓDRA

BUDAPEST — Magyar lapok hasábjain is nagyvilágot látott már a hir, hogy Kodály módszerével tartanak zenét Amerikában. Két esztendeje, hogy Denise Bacon amerikai zenetanár Budapesten, a Zeneakadémián megismerte a Kodály-féle énektanítás szakszerű mód» szereit. Azzal a céllal, hogy ismereteit a tengeren túl is terjessze. Magyar szakemberrel, a Zeneművészeti Főiskolán frissen végzett Erdei Péterrel utazott haza az Egyesült Államokba, a Boston melletti Wellesleybe.

A fiatal magyar zenepedagógus feleségével, Szeles Idával, a szegedi zeneiskola egykori növendékével ez évben hazalátogatóid, elhozta kórusát, a Dana Hall énekkart is, mellyel Esztergomban és Kecskeméten, a Nemzetközi Kodály Szeminárium megnyitó hangversenyén méltán aratott nagy sikert. És most Szegeden töltött pihenőjében kerestük föl, hogy amerikai élményeiről érdeklődjünk.

— Kiutazásomat követő évben — mondja Erdei Péter — a Ford Alapítvány segítségével sikerült életrehivni Wellesleyben a Kodály Zoltán Nevelési Központot, ahol amerikai zenepedagógusokat tanítunk a világhírű magyar mester zenei nevelési elveire. Az intézet —- mondhatni — már oly népszerű, hogy az Egyesült Államok szinte minden részéből jelentkeztek érdeklődők. Terv szerint évente 10—15 tanárt képezünk ki, akik mintegy 12 hónapot Magyarországon is

eltöltenek a Zeneakadémiahallgatóiként.

— Hallhatnánk véleményét az amerikai zeneoktatásról?

— Kétéves kinntartózko; dásom alatt számos városba I— New York, Washington,, j Chicago — hívtak meg előa| dást tartani, s ily módon al' kalmam volt megismerkedni Amerika zenei életével. Bár sok és igen színvonalas- hang: verseny van az iskolákban,

|rendkívül kevés idő jut zené| re, énekre.

— Kodály énekkutatásáinak zenei alapját minden nép

saját népzenéje adja. Hogyan, egyeztethető össze ä kodályi 1 elgondolás az amerikai népzenével ?

— Úgy érzem, hogy a huszonegynéhány hónapos munkánk után is csak a kezdő lépéseket tettük meg az amerikai népzene pedagógiai rendszerezésében. Ennek oka elsősorban az, hogy egységes amerikai népzenéről aligha beszélhetünk. Népegységenj ként változnak ugyanis a népzenei hagyományok, angol, spanyol, francia, portorikói, afrikai népcsoportoknak megfelelően. És természetesen — egyszerre csak egy népcsoport zenei hagyományait dolgozhatjuk fel.

Pár nap múlva Erdei Péter ismét visszatér az Egyesült Államokba, ahol magyar szakemberek csatlakoznak mellé. Az amerikai Kodály Intézet és a magyar zenepedagógus közösség kapcsolata erősödik és a tengeren túli uj intézet továbbra is hü marad Kodály gondolataihoz.

Lévav Ede

TERJESSZE LAPUNKAT!

i

NEGYEDI SZABÓ MARGIT

A költő seisa