Magyar Hirnök, 1970. július-december (61. évfolyam, 27-44. szám)
1970-08-27 / 35. szám
1 16. oldal MAGYÁR HÍRNÖK Thursday, August 27 1978 . “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. © © — Nem ön biztatta fel arra, hogy a vezérkarba jusson? Hiszen ért engem, sok asz-1 C1ÁNKÁL1S GYILKOS (Folytatás) Hofrichterné elmondta azután, hogy férje az ominózus napon, november 14-én, amikor a méregcsomagokat Bécsben postára adták, az ő kívánságára utazott oda, mert sok elintéznivalója volt. — Miattam van az is, hogy gyanút keltő dobozokat és ostyákat találtak nálunk — folytatta Hofrichterné —, aminthogy egyáltalában sok tekintetben én vagyok a hibás. Az uram egy varródobozt akart csinálni nekem, a varrókészletemhez, és ezért vette a dobozokat. Eleinte gyufaskatulyákat akart e célra használni, de mert nem feleltek meg, kis pirulás dobozokat vásárolt és ezek okoznak most annyi bajt neki. Frau Hofrichter azt is megmagyarázta, miért tartottak otthon ostyákat: — Az ostyákra azért volt szükség, mert a beteg kutyánk semmiképpen nem akarta lenyelni a gyógyporokat. A férjem ekkor gondolt arra, hogy ostyában adja be neki. Az ostyák azonban folyton kiszakadtak, és ezért a férjem ostyakapszulákat vásárolt. Kinin is ezért van nálunk. A hektográfról azonban mit sem tudott Hofrichterné. Arra a kérdésre, hogy az előléptetéseknél történt mellőzés suyosan érintette-e a férjét, ezt felelte: Az uj rendelkezés miatt, mely szerint évente csak 36-an kerülhetnek a vezérkarba, mindenki el volt keseredve, de az én férjemnek nem volt erre különösebb oka. Ő a törzstiszti tanfolyamot — ahová harmadfél évig volt beosztva — “nagyon jó” eredménnyel végezte. Sor szerint a negyvenedik vagy negyvenkettedik volt. Elismerésül azonban azt kapta, hogy rangban két évvel megelőzte a többieket. Hogy az előléptetésre ez évben nem kerülhet sor, azt már májusban tudta, a soron kívüli rangemelésre pedig nem is számított. De még igy is harminckét éves korában százados lett volna. , — így hát semmi oka sem lehetett a méreg küldésére? — Nem, semmi. Sohasem juthatott volna már be a vezérkarba, és nem is volt szüksége erre. Képzettsége folytán nagyon használható tisztje lehetett volna a dandárnak, a hadosztálynak igy is. Hiszen folyton-folyvást tanult, főleg nyelveket. Minthogy tudott csehül, a többi szláv nyelvet is könynyen megtanulta, oroszból és törökből pedig a keleti akadémián is vizsgázott. Azután megtanult horvátul, és amellett még tud magyarul, franciául és természetesen németül. Tehát hét nyelven. Most is éppen magyarból fordít németre egy török háborúról szóló történetet. Meg is kért, hogy küldj em be ezt a munkáját a fogházba. szony szeretne tábornokné lenni. — Igen, de én nem igy gondolkodom. A tábornokságot vénséggel kell megfizetni. S én már inkább vagyok fiatal főhadnagyné. Az asszony nyilatkozata megerősítette a közvzleményt, amely ártatlannak tartotta Hofrichtert. Kunz százados kihallgatásai pedig nem hoztak eredményt. A tanuk egybehangzóan Hofrichter ártatlansága mellett vallottak. A hadsereg körében már arról beszéltek, hogy Kunz belebukik az ügybe, nemsokára beadja lemondását. Közben a francia hadseregben is ciánkális merénylet történt. Charles Faraco altiszt ciánkálist tett társai levesébe. A méregtől förtelmes izü lett az étel, és a legénység csak néhány kanállal evett belőle. így is többen rosszul lettek, de valamennyien életben maradtak. Faraco azt mondta, hogy egyik társát akarta eltenni láb alól, akire haragudott és nem is gondolt rá, hogy a méregtől több százan elpusztulhatnak. Az ügyben rendkívül gyorsan lefolytatták a hadbirósági eljárást. Az altisztet gyilkossági kísérletért huszévi fegyházra ítélték. Ugyanilyen ítéletet kapott később Hofrichter is. Egyelőre azonban még mindig sikerült tagadásával megakadályozni, hogy bíróság elé állítsák. A viszonylag kényelmes vizsgálati fogságban naponta olvasta a lapokat, amelyek újabb és újabb ciánkális merényletről adtak hirt. A ciánkáli divatjáról irta a Vasárnapi Újság: “A ciánkáli. A rettenetes, méregosztó merénylet óta, amelynek állítólagos tettesét most faggatja a bécsi katonai hatóság, a ciánkáli valósággal állandó vendég lett az újságok hírrovatában. Tiz esztendő alatt nem szerepelt ez a szörnyű, gyilkos méreg annyiszor, mint az utolsó hetekben. A bűn, a gonoszság, az ölő szándék valósággal “felkapta” és azt mondhatnék: divat lett ciánkálival gyilkolni. Verdunben egy káplár egy egész csapat katonát akart vele elpusztítani. Rómában egy elvetemedett férj a feleségét eteti meg’ciánkálival, Friedrichsbergben a szegény elmebajosok ételébe kevernek mérget, de lehetetlen valamennyi esetet elősorolni, mert nincs nap, amelynek ne lenne legalább egy csúf és megdöbbentő hire a ciánkáliról. A dolog annál érdekesebb, mert a ciánkáli egyáltalában nem tartozik a bűn legalkalmasabb fegyverei közé. Kellememtlen, jellegzetes szagával, izével elárulja magát az élő embernek, és elárulja a bűnt a halott emberben is. Rettenetes erejű, de — hangos méreg, mert nem dolgozik nyomtalanul . . . . . . Bizonyos, hogy mindaz az intézkedés, amely most a méreg hozzáférhetőségét, megszerezhetőségét megnehezíti — elégtelen. A mesterségek egész tömege elengedhetetlen és becses munkaszernek követel és használ valamilyen mérget, a legtöbbet és leghasznosabban éppen — a gyógyitás mestersége, az orvos munkája. Arról tehát, hogy a méreg teljesen elzárható és minden illetéktelen vagy gonosz törekvése számára hozzáférhetetlenné tehető legyen, bizonyára le kell mondanunk. A megoldást tehát algihanem abban az irányban kell keresni, amely a veszedelem megismerésével teszi könnyebbé a védekezést. A mérgeket tanítani, ismertetni, bemutatni kell az embereknek, hogy ha már az ellenséget nem ismerhetik, megismerjék a fegyverét, és ebben tehessék ártalmatlanná.” A Hofrichter-ügy nyomán az osztrák parlamentben az ellenzék megtámadta a belügyminisztert azért, mert szinte korlátozás nélkül juthatott bárki mérgekhez. Parlamenti csaták után végül törvény született, amely erősen korlátozta és szigorú ellenőrzés alá vonta a mérgek kiszolgálását. De hogyan jutott a főhadnagy a méreghez? Teltek a hetek, sőt a hónapok, de a nyomozás nem jutott közelebb ennek a sarkalatos kérdésnek a megoldásához. A Berliner Tagenblatt szenzációs hirt repitett világgá. Azt állította, hogy a ciánkáli az osztrák— magyar hadsereg főparancsnokságától származott. A lap értesülése szerint 1909 telén, amikor a Monarchia és Szerbia közötti háború elkerülhetetlennek látszott, a közös belügyminisztérium ciánkálit küldött a Monarchia által annektált Boszniába és Hercegovinába, az ott állomásozó csapatok parancsnokságainak, azzal az utasítással, adjanak belőle a frontra induló tiszteknek, hogy a fogságba esést öngyilkossággal kerülhessék el. A lap szerint ebben az időben Hofrichter a 13. számú hegyi dandárban szolgált, szintén annektált területen. A feltevés szerint Hofrichter a légmentesen csomagolt méregből nagyobb adagot megtarthatott magának, és ezzel kísérelte meg aztán, hogy eltegye láb alól vetélytársait. A bécsi hadügyminisztérium sietett megcáfolni a Berliner Tageblatt állításait. Közölte, hogy soha nem osztottak mérget a tiszteknek. Kénytelen volt azonban beismerni, hogy a vizsgálat még mindig nem derítette ki, honnan szerezte a főhadnagy a mérget. A hadügyminiszter nyilvánosan sajnálkozását fejezte ki azért, hogy annak a gyógyszerésznek, aki recept nélkül adta ki Hofrichternek a mérget, nem biztosították a büntetlenséget, és igy bizonyára a büntetéstől való félelem tartja vissza a jelentkezéstől és a vallomástételtől. És akkor Zágrábban letartóztatták a huszonhat éves Amedea Marianovicót. Az első jelentések szerint a nő beismerte, hogy ő követte el a merényletet az osztrák vezérkari tisztek ellen, és e szerint Holfrichter ártatlan. A magyar rendőrség, amelynek gyanúját felkeltette Marianovic, bebizonyitottnak vélte, hogy a lány szerb kém, aki osztrákellenes indítékból követte el a merényletet. A szenzáció csak rövid ideig élt. Kiderült, hogy a letartóztatott nőnek, bár közönséges szélhámos, semmi köze sincs a merénylethez. (Folytatjuk)
