Magyar Hirnök, 1965. július-december (56. évfolyam, 27-51. szám)
1965-07-08 / 27. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRNÖK Thursday, July 8, 1965 TÉGLAÉGETÖK Irta: JUAN FLORIANI (Mexico) Ezerötszáz! Szép kis összeg! Suarez elégedetten pillantott az egyetlen sarokba rakott téglákra és megtörülte verejtékező arcát. Aztán nagy léptekkel a közeli árok felé indult, ahol egy csőből állandóan folyt a viz. Munka után itt mosakodtak meg a téglaégetők, itt sikálták le magukról a szennyet, verejtéket. Suarez is alaposan megmosdott, noha jól tudta, hogy a bőrébe szívódó anyagot nem lehet lemosni Az iszap, melylyel éveken át dolgozott, maró szaggal itta át a testét. Miközben a hideg zuhany alatt élesztgette elzsibbadt izmát, a szeme sarkából észrevette a gazda tagbaszakadt alakját, hosszú, lendületes léptekkel jött az üzem felé. A gazda üdvözlésre lendítette karját, majd a felügyelőhöz fordult: —No, végeztetek már a berakással, Diaz ? Diaz — szúrós szemű, borzas kreol — előbb mélyet szívott a szájaszegletében fityegő cigarettából, s csak azután) felelt: — Reggelre végzünk, dón Antoniö. — Hát az égetés ? Mikor kezditek ? A gazda hangja alig leplezett ingerültséget árult el, Diaz kémlelve tekintett az ég-< re: — Reggelre, ha addig nem esik. Don Antonio elindult, hogy megtekintse a kemencét. A munkások, akik némán halb gatták a szóváltást, tekintetükkel követték. Amikor szemléjét befejezte, don Antonio visszatért a munkások csoportjához. — Rossz hir, fiuk — hadarta. — ez az utolsó égetés. Egy percig néma csend támadt. Hát mégis igaz: néhány hét óta terjedt már ennek a hire. A gond, a nyugtalanság felhője áradt szét a munkások arcán. — Ez biztos? — kérdezte egy szőke legény. — Igen, Pietri. Az építkezés kátyúba jutott. A bank nem ad hitelt, de más bajok is vannak . . Kinek adjam el a téglát ? Ismét fölemelte kezét, majd amilyen gyorsan jött, úgy tár vozott. Mögötte fölzugott a; munkások kórusa: — Ezt megkaptuk! —Most mitevőik legyünk? Az égetők mindenütt állnak. — Könnyen beszél! Van pénze elég! De nekünk?! — Holnap okvetlen össze kell jönnünk a szakszervezettel. — A fenét! Mit vársz a vezetőktől? Lakájok azok! — Nem számit! Ha együttesen felszólitjuk őket, kénytelenek lesznek mellénk állni, különben magukra vessenek! — Jó. Akkor reggel nyolckor a szakszervezeti ház előtt. Mindenki ott legyen! A munkások szétoszlottak. Mind letörten ballagtag hazafelé, szokásos jókedvük egyszerre elillant. Arra gondolva, hogy munka nélkül maradnak, a szivük elszorult. Bajjal, nélkülözéssel terhes, komor, ismeretlen jövőt láttak maguk előtt. Suarez gondterhelten haladt a hepehupás utón. A déli égbolton súlyos, sötét felhők gyülekeztek. “Még messze vannak — gondolta Suarez —, de ha nem gyengül; a szél, éjjel ideérnek. Néhány napig várhatunk az égetéssel. De csak essen. mert az esőre is szükség van. Talán végetér a szárazság.” Amikor Suarez hazaért, felesége húst sütött serpenyőben az udvaron. Suarez élvezettel szívta magába a kellemes illatot — Már végeztél? — Igen. Suarez fáradtan ment be a konyhába. Később felesége is bement. Suarez töprengve nézett rá. Hallgatott. Általában keveset beszéltek. Miről is beszéltek volna? Az életről, mely napról napra több gondot tartogat számukra? Néha egy-egy falubeli esemény kapcsán felélénkült megszokott, egyhangú beszélgetésük. De ma Suareznek nem volt kedve pletykákat hallgatni. Azon törte a fejét, hogyan közölje a rossz hirt a feleségével. Leült a rozoga derékaljra s fürge ujjakkal cigarettát sodort. Kutya egy élet! Már kerek húsz esztendeje együtt élnek. Suarez az asszony meddő hasára pillantott. Tudta, mennyire fáj a feleségének, hogy nem lehet gyermeke. Hány éjen égették forró könynyek, szomorú kicsi arcát! És akkor, hogy ő vigasztalja, simogatni kezdte, nehezen, keresve a gyengéd szavakat ... —Vacsorázol? — kérdezte most a felesége. ■ — Igen Amig ettek, a szél gonoszul, rohamokban verte a viskó falát. Vacsora után végül Suarez elszánta magát:-r- Holnap utoljára rakjuk meg a kemencét... Az asszony lassan tette a tányérokat a mosogatótálba, és összeráncolta a szemöldökét: — Tehát elbocsátanak? — kérdezte remegő hangon. — Úgy néz ki, hogy igen. — Istenem! Suarez kiment az udvarra. “Szegény asszony — morogta magában. — Mennyit kell szenvednie!” Vakító villám világított be mindent körös-körül, s csakhamar hosszú, tompa dörrenés törte meg az éj csendjét. A zivatar közelgett. Suarez mélyet sóhajtott. A drótkerítés cölöpének támaszkodva állt, amikor rápotyogtak az első cseppek. Lassan ment a viskóhoz; észre sem vette, hogy bőrig ázott. A felesége mosogatott. — Jókor esik; az egész kukorica elszáradt — dohogott az asszony és idegesen simította hátra homlokára hulló hajfürtjeit. Suarez leült a zsámolyra, uj cigarettát sodort. — Nem baj . . — mondta, -r- Fő, hogy esik. Rendszerint télidőben, ami kor a téglakemencéknél állt a; munka, s minden garasra szükség volt, a kukoricabetakaritás hozott valami kis pénzt a konyhára. Volt néhány megtakarított pesojuk is, valamiféle gúnyát akartak venni rajta. De most erre gondolni sem lehetett. Sokan) elhatározták, hogy a városba mennek dolgozni. A helyzet súlyossá vált... !■' Suarez felkelt és a feleségéhez lépett. Fölemelte a kezét és esetlen, félénk mozdulattal megsimogatta élettársa, haját: — Mindenkinek rosszul megy — szólalt meg és sokátmondóan hozzátette: Holnap összejövünk, akkor meglátjuk. Ezt az éjszakát Suarez álmatlanul töltötte. Korán reggel felkelt és nyomban elment hazulról. Gyors léptekkel haladt, fürgén ugrotta át az utón sötétlő tócsákat. A falu kis viskóiban már meggyujtották a tüzet az asszonyok. A szakszervezet előtt már! nagy csoport munkás ácsorgóit, szélcserzett, barna arcuk nyugodt volt és határozott. Látszott: ezek az emberek hisznek a jövőben. S ez a hit töltötte el most Suarez lelkét is SZERELEM KEFÁRJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Minél többet gondolkozott erről az esetről' annál világosabb lett előtte, hogy gazság van a dologban. Miért küldte éppen este, lefekvéskor a virágcsokrot? És miért kivánta, hogy ezt az ágy fejéhez' az éjjeli szekrényre tegye? Most már bizonyos volt, hogy el akarták kábitani. — Oh, ti gonoszok1 mily nagy lehet a romlottságtok, hogy még ilyesmitől sem riadtok vissza — mondta keserűen. — De ebből egyúttal azt is következtetem, hogy hazugság volt az, amit Darinka a herceg betegségéről mondott. Ő még ma éjjel ide akar jönni, álmomban meg akar rohanni. De Istennek hála — ébren vagyok. Nemsokára éjfél lesz és akkor értem jön Sándor. Ekkor kiugrott az ágyból és összeszedte magát. Igyekezett gondolatait rendezni és maga elé idézni a valóságot. Sándor érte fog jönni. Ha igaz az’ amit a levélben irt, akkor hamarosan itt kell lennie. Gyorsan összeszedte a legszükségesebb ruhaneműit és batyuba kötötte. Ekkor egyszerre felfigyelt. Úgy rémlett előtte,' mintha halk zörgést hallana az ablaka alatt. Talán már itt van Sándor? Rózsika felfigyelt. Csakugyan a létra okozta a zajt' melyet Sándor az ablak párkányához támasztott. Már hallani is lehetett, hogy valaki jön fel. Rózsika szive hangosan vert' tehát ütött a szabadulás órája. Most kivülről kopogtak az ablakán. Ez volt a jeladás. Rózsika csaknem felujjongott örömében. Tehát itt van a szabaditól ... De vájjon csakugyan a szabaditóját üdvözölheti-e benne? Nem más szándékkal jön-e a fiatal herceg? Rózsika egy percig mozdulatlanul állott. Sorsának most kell eldőlni. Ki fog derülni, vájjon Sándor csakugyan azért jön-e, hogy őt kiszabaditsa, vagy talán ő sem külömb az atyjánál? Nem, nem, Rózsika ilyen gazságot nem tételezhetett fel róla. — Rózsika, itt vagyok! — hallatszott egy halk hang, még pedig olyan melegen és olyan bizalomgerjesztőén- hogy Rózsikénak uj bátorság szállott a szivébe. Rózsika sietett felnyitni az ablakot és Sándor beugrott. A fiatal lány önkéntelenül hátrált és ösztönszerü félelem látszott hatalmába keriteni őt. — Ne féljen, kisasszony, — szólt Sándor és bizalomgerjesztőén nyujtota feléje a kezét. — Szabadságot hozok önnek. A kastélyban mindenki alszik, az alkalom most a legkedvezőbb. Gyorsan tehát! Remélem, ön már elkészült és ha igen, akkor kövessen késedelem nélkül, mert minden perc drága. — Óh' mivel háláljam meg ezt önnek’ herceg? — Gyorsan, gyorsan — szólt Sándor. — Hálálkodásra most nincs idő. A remegő lányka kezét megfogta’ az ablakhoz vezette és kitekintett az éjbe. Mély csend honolt köröskörül. Sehol egy lelket sem lehetett látni, életehogy izgmalaknesraj taé — Bátran mehetünk — mondta. — Hiszem, hogy tervünk sikerülni fog. Rózsika teljesen a fiatalemberre bízta magát. Elsőnak Sándor lépett fel az ablakpárkányra és lefelé indult. Őt követte Rózsika, egész testében remegve. Szerencsésen leértek. Sándor most letette a létrát a földre és intett Rózsikénak. — Utánam, — mondta halkan. Mindketten a kert hátulsó ajtajának tartottak, melynek kulcsa Sándornál volt. A következő percben a szabadba értek. — Az Istenért, álljon meg! — kiáltott fel egyszerre Rózsika rémülten. — Fel vagyunk fedezve! Ott... ott... — Többet nem tudott mondani, mert egy szakállas férfi tűnt fel hirtelen előttük, akinek láttára holtra rémült és csak ennyit tudott rebegni: — Végem van! — Legyen nyugodt’ kisasszony — szólt Sándor biztatókig. — Ettől az embertől nem kell megijedni, mert ez a kocsisom, ő fogja önt tovább vinni kocsin. Egész bátran rábízhatja magát, mert ő az én emberem, akinek hűsége többszörösen ki lett próbálva. i Rózsika egy pillantást vetett a marcona férfira, aki durva kinézése dacára olyan hűséges szelíd nézéssel birt, amely feltétlen bizalmat keltett benne. Az óriás termetű ember alázatosan állott a fiatal herceg előtt és várni látszott további parancsát. — Jozip! — szólt rá a fiatal herceg. Látod ezt a kisaszszonyt? Ennek a személyében én most egy megbecsülhetetlen kincset bízok rád. Fejeddel állasz jót érette.' Elvárom tőled, hogy minden baj nélkül elvidd a vasúti állomáshoz. Ezt jól je^ gyezd meg magadnak. Ez az én határozott parancsom. Készen van-e a kocsi? s Igen is' készen van' atyas. A legjobb pár lovat fogtam be. melyek versenyt futnak a széllel. Rózsika ijedten fordult: Sándor herceghez: , ír— Hogyan? — kérdezte. — Egyedül fogom megtenni az utat a vasúti állomáshoz? Oh' Istenem, úgy félék ebben a rettentő pusztaságban egyedül utazni. Már volt alkalmam mégis-* merkedni az utazás borzalmaival, — Örömest elkísérném ünt, kisasszony, erre a nehéz útra1 melynek kellemetlenségeit korántsem titkolom el. De nem t tehetem' mert atyám gyanúja rögtön ellenem irányulna. Első gondolata az lenne, hogy én segítettem elő az ön szökését. Dühében nem tudná mérsékelni magát és talán meg is ölne. — És Ön mégis segít rajtam? — kérdezte Rózsika megindulva. — Saját életét teszi kockára érettem. Oh' mivel háláljam meg ezt önnek? — Hálát nem kívánok' — felelte Sándor. — Csak annyit engedjen meg, hogy búcsúzóul és egyúttal üdvkivánatúl is az útra csókot lehelhessek homlokára. Rózsika készségesen teljesítette a fiatal orosznak ezt a kívánságát. Sándor újra megszólalt: — így tehát jóvá tettem azt,, amit atyám ön ellen vétett. Ezzel olyan kötelességet teljesítettem, melyet a becsület és lelkiismeret egyaránt parancsolt. — Atyuska, — szólt közbe a kocsis, — azt hiszem legfőbb ideje lenne, hogy induljunk. Az őrök nemsokára megkezdik második kőrútjukat és ha meglátnának bennünket, akkor ebből baj lehetne. A lovak is nyugtalanul toporzékolnak. Már ez a zaj is könnyen ide csalhatná az őröket. — Igazad van' Józip, — felelte Sándor és karját nyújtva Rózsikának, a kocsihoz vezette őt, mely kényelmes utazóhintó volt, mindennel felszerelve, ami egy hosszú útra csak szükséges lehet. — önt most a vasúthoz viszik' kisasszony, — szólt Sándor Rózsikához fordulva. — Szabad tudnom, hova fog menni? — Oh Istenem- ezt én magam sem tudom még. Hisz már senkim sincs ezen a világon. Senki sem törődik velem, nincsenek szüleim' nincs hazám. Legjobb lesz’ ha egyenesen Párisba megyek. — Szegény leány, — mondta Sándor benső részvéttel. — Igen, Párisba megyek, — folytatta Rózsika. — Ott legalább találok még valakit, aki megboldogult nevelőatyámmal ismeretségben volt. Sándor a kocsiba segítette Rózsikát, mely a legnagyobb kényelemmel volt berendezve. — És most Isten vele! Szerencsés utat kívánok, mondta Sándor nem minden megindulás nélkül. — Ne feledkezzék meg Szlatkin Sándorról! A viszontlátásra! — Igen, a viszontlátásra, — felelte Rózsika őszinte rokonszenvvel. — Az ön emlékét utolsó leheletemig megőrzőm lelkemben. Ezerszer hála önnek nemeslelkü tettéért. Legyen meggyőződve' hogy nem méltatlanra pazarolta jóságát. Az ajtó becsapódott és Rózsika érezte, hogy a kocsi, elindult. Most beállott nála a visszahatás. Az átélt izgalmas óra benyomásai annyira erőt vettek rajta, hogy közel volt az elájuláshoz. Meleg bundába burkolózva, a kocsi sarkába dőlt és egészen átengedte magát érzelmeinek. A pusztatágban való utazásnak még nagy veszélyei lehetnek, de ezekkel, ebben a pillanatban nem törődött. A fő az’ hogy megszabadult egy kéjenc kezei közül. És ezért őszinte hálát adott az Istennek. 43. FEJEZET A haldokló utolsó kívánsága Kitavaszodott. Enyhe szellő lengedezett Páris utcáin. Az elizei mezőn a fák kirügyeztek, a gesztenyefák már virágoztak is. Vidám élet uralkodott mindenfelé' a természet uj életet kezdett, az emberek is megifjodva érezték magukat a hosszú tél után. Az enyhe balzsamos tavaszi levegő egy szép villának kitárt ablakain is beözönlött. Játszi napsugarak enyelegtek a meriyezet arabeszkjéivel. Magában a szobában azonban sehogy sem akart kitavaszodni' komor hangulat uralkodott itt napról-napra’ a szoba Zugában a halál réme kucorgott és várta az áldozatát, akinek percei már meg voltak számlálva. Az áldozat ott tanyázott egy öblös kényelmes karosszékben, mely az ablak közelébe volt tolva. Öreg ember volt, sovány beesett arccal, kihamvadt szemekkel. Fehér szakálla övig ért és minden nap gondosan ki volt fésülve. Öltözéke is teljesen kifogástalan volt, mindez azonban nem volt képes a szomorú tényállást enyhíteni, sem azt a látszatot kelteni, mintha itt még remélni lehetne az állapotok jobbra fordulásában. Nagyon is világosan látni lehetett, hogy a halál már is rásütötte bélyegét erre a sápadt arcra- annak jeléül, hogy* a kiszemelt áldozat már visszavonhatatlanul az övé. A karosszék mellett levő asztalkán össze-vissza állottak mindenféle gyógyszeres üvegecskék, melyekre a beteg koronkint keserű és haragos pillantásokat vetett. De még többször pillantott a beteg a kandalló márvány párkányzatán álló remekművű órára, melynek mutatói oly kiállhatatlan lomhasággal mentek előbbre. Nyilván várt valakit' vagy talán vissza szerette volna tartani tekintetével a mutatókat, hogy minél későbben érjenek ahhoz a ponthoz, mely nála az utolsó órát jelenti. Az orvos arcáról látni vélte, hogy ő már meglehetős közeinek látja ezt az órát. Ekkor kinyit az ajtó. Mohó pillantással nézett az öreg ur a belépőre. Arca azonban némi csalódást árult el de azért mégis örülni látszott a jövevény érkezésén és feléje nyújtotta száraz, átlátszó kezét. — Köszönöm’ hogy eljöttél Géza barátom. De mindenekelőtt kérlek, nézz az órára. Vájjon csakugyan két óra lenne már? Szentiványi Géza gróf előbb az órára, majd a saját zsebórájára nézett és intett, hogy az óra helyesen mutatja az időt. — Azt mondtad, hogy a vonat egy óra negyven perckor érkezik Brüsszelből! — Úgy van. — De akkor hogy van az, hogy ő még mindig nincs itt? Oh, milyen nehezen várom. Ebben a pillanatban kocsizörgés hangzott fel a ház előtt. Az öreg ur szeme még egyszer felcsillant. — Ugyan kérlek, kedves Gézám, nézz ki az ablakon, vájjon csakugyan ő az? Úgy dobog a szivem . . . — Az égre kérlek' kedves barátom, — szólt Szentiványi Géza aggódva, — uralkodjál magadon. Az orvos azt mondta’ hogy a legcsekélyebb izgalom is végzetes lehet reád nézve. — Mindegy. Látni akarom őt, hallani akarom ajkáról a kiengesztelődés szavait, aztán nem bánom, ha meg is halok. Szentiványi Géza a nyitott ablakhoz sietett és kitekintett. Aztán lehangoltan fordult az öreg úrhoz: — Nem ő volt. A kocsi nem is állott meg a ház előtt’ hanem tovább robogott. (Folytatjuk)
