Magyar Hirnök, 1964. január-június (55. évfolyam, 1-26. szám)

1964-04-30 / 18. szám

8. OLDAL

\[\r.Y\T< TTT^vnv

Thursday, 1964 April 30

SZERELEM

KUFÁRJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

XIX. Fejezet.

A Kinpadon.

f ' ',Tr:ry|.':"^ is-im qp- •• - ■

Ez ugyanaz a szoba volt, melybe akkor vezették Rózsikat, midőn az intézet küszöbét legelőször átlépte. Néhány lépésnyire az íróasztaltól, a szoba közepén állott, midőn igazáért sikra szállott és szeretett anyját visszakövetelte — itt ezen a helyen történt meg az a hallatlan gazság, hogy őt leteperték és elhurcolták.

Mindezek a visszaemlékezések egyszerre rohanták meg lelkét, gyönge teste újra összerázkódott és egy belső szózat azt súgta neki, hogy óvakodjék ettől az embertől és ne higyjen neki, még ha az angyalok nyelvén beszélne is hozzá.

— Ülj le kedves gyermekem, — kezdte az orvos és a pamlagra mutatott. Ne vedd rosszné, hogy te-nek szólitlak, de talán némi jogom van hozzá, miután az atya helyét töltöm be nálad. Látom, hogy még mindig remegsz. Ezek a bestiák igazán kegyetlenül bániak veled, de ki is kapnak ezért.

Rózsika helyet, foglalt a pamlagon, de mennyire megrettent, midőn látta, hogy az orvos is leül mellé és mint valami régi jó barát, egész bizalmasan nyúl keze után.

— Hallgass ide gyermekem, — szólt nagyon barátságos és atyáskodó hangon.

Leginkább azért vezettelek ide, mert beszélni valóm lenne veled. Jól tudom, hogy a te szemedben még gyűlölt egyén vagyok, mert ellenségednek tartasz. Tényleg azonban barátod, mi mindent tettem érted még hálás is leszel irántam.

Rózsika meglepetve nézett rá. Mit nem beszél ez az ember! Vájjon azt képzeli-e magában, hogy újra kelepcébe csalhatja őt? Ámde Morvay arca olyan nyugodt és őszinte, tekintete olyan bizalomgerjesztő volt és szemeit olyan igaznak látszó részvéttel nyugtatta rajta, hogy Rózsika ingadozni kezdett. Mindamellett gyorsan visszahúzta kezét és fel akart emelkedni mellőle.

— Tehát még mindig nem bízol b,ennem, gyermekem?; — kérdezte.

— Hogy nem bízom önben, doktor ur, ki ennek az oka? Senki más, mint ön, mert ön az, aki itt minden jog és törvény ellenére fogva tart engem. Midőn számon kértem öntől anyámat, megkötözteteft. De nem volt-e gyermeki kötelességem, hogy anyámat kiszabadítsam?

— Félreismered a viszonyokat, gyermekem.

— Lássa, doktor ur, ha visszaadta volna anyámat, hálás lettem volna ön iránt. Oh, ha az emberies érzésnek még egy szikrája van önben, akkor könyörüljön rajtam, mondja meg nekem, vájjon csakugyan igaz-e, hogy anyám már meghalt?

— Úgy van, gyermekem, meghalt, — válaszolt Morvay mély részvétet színlelve. Édes jó anyád ebben az intézetben hunyta le szemét örök álomra. Én magam zártam le, én hallottam utolsó fohászát. Örülhetsz gyermekem, hogy végre nyugalmat talált a sírban, mert teljes életében oly szerencsétlen volt, hogy valósággal megváltás volt reá nézve a halál.

Pillanatnyi szünet után a nyomorult komédiás színlelt megindulással folytatta:

— Kedves Rózsika, nagyon kérlek, légy bizalommal irántam, mert igazat mondok neked és anyádnak szomorú élettörténetét a maga valóságában akarom eléd tárni. Erre senki sem kényszerithetne engem; hallgathatnék tovább is, fogva tarthatnálak továbbra is, anélkül,., hogy bárkinek is számot kellene adni tetteimről. De be akarom neked bizonyítani, kedves Rózsika, hogy barátod vagyok és azt óhajtanám, hogy most is ilyennek tekints!

Könnyek csillogtak szemében. Ez már csak nem lehet hazug ember? Ez már csak nem lehet merő képmutatás?

Rózsika még olyan fiatal és tapasztalatlan volt, hogy ilyen képmutatást nem tartott lehetségesnek.

— Doktor ur, — szólt esdekelve és összekulcsolva kezeit, — ha ön igazán olyan jóindulattal viseltetik irántam, mint állítja, akkor hát magyarázza meg nekem csak azt az egyet, hogy miért tart engem fogva házában? Miért szakiotta el oldalam mellől egyetlen barátomat és pártfogómat, kit maga az Isten adott mellém nagy bajomban? Mondja meg, mi lett Földváry Aladár grófból?

— Szereti őt, — gondolta magában Mörvay bőszülten és keskeny ajka körül gúnyos vonás jelent meg. — No hát azt a szerelmet, mint valami vadhúst, ki fogom irtani szivéből.

Fennhangon pedig ezt tette hozzá:

— Jer közelébb kedves Rózsika! — Különös lágyságot akart adni hangjának. — Nem akarok nagyon hangosan beszélni, mert most kényes természetű dologról lesz szó. Tudd meg tehát, hogy egykor anyád is épp olyan csodaszép leány volt, mint te és hozzád hasonlóan ő is egyedül állott a világon, két keze munkájával kellett megkeresnie mindennapi kenyerét. Nap-nap után húzta az igát és akárhányszor egész hajnalig görnyedezett kézimunkája fölé hajolva a fütölgő lámpa pislogó világa mellett. Erényes volt és futva tért ki minden rosszra vezető alkalom elől, mely lépten-nyomon kínálkozott. Csak akarnia kellett volna és nem szenvedett volna hiányt semmiben sem. Módjában állott volna válogatni a gavallérok között, kik Saroltának fényes és kényelmes lakást rendeztek volna be. Ő azonban minden ilyen ajánlatot büszkén utasított vissza.

— Oh anyám, drága jó anyám, — kiáltott fel Rózsika s kezeivel elfödte könnyező szemeit. — Magadban állottál es elhagyatva voltál te is! Oh szegény anyácskám, nagyon jól tudom, mit jelent az mindenkitől elhagyatva lenni ezen a kegyetlen világon.

— Jól mondod, kegyetlen világ, — jegyezte meg erre az orvos egy becsületes férfi hangján. — Valóban cudar világot élünk. Lépten-nyomon ledér bűn leselkedik a fiatalságra és tőrbe ejti. Anyádat is elérte a végzet! Ütött az óra, melyben el kellett veszíteni a legszebbet, a legnagyobbat, melyet az Isten még meghagyott neki.

A sors úgy rendelte, hogy megismerkedett egy fiatal arisztokratával, ki fiatal; szép és gazdag is volt, mézesmázösan tudott beszélni, szóval nagyon értette, hogyan kell a tapasztalatlan nőket behálózni.

Rózsika ijedten nézett rá.

— Ne ijedj meg, gyermekem! Anyád állhatatos maradt és visszautasított minden ajándékot. Nem is állott szóba mindaddig, mig szentül meg nem esküdött, hogy nejévé teszi. Ekkor célját elérte a fiatal mágnás! Anyád az övé lett!

Sötét pir ömlött el a leányka ártatlan arcán. Fájdalmas fohásszal lehorgasztotta a fejét és nem merte a szemét felvetni.

— Egy évre rá, — folytatta az orvos — egy picurka leány látott napvilágot a padlásszobácskában. Ez te voltál. Anyád boldog volt és alig várta, hogy a mágnás megérkezzék, kinek állítólag családi ügyekben hosszabb időre el kellett utaznia. Végre megérkezett. Anyád örömtől repeső szívvel ment eléje és karjaiba akart adni téged. Ő azonban a szeretetnek ezen nyilvánulását ridegen visszautasította és tudtára adta, hogy köztük mindennek vége! Szemtelenül bevallotta, hogy már nős, sőt fiacskája is van.

El lehet képzelni ezen szavak hatását. Rózsika felzokogott és arcába csapta mindkét kezét.

— Oh, milyen rosszak, milyen nyomorultak az emberek,

— kiáltott fájdalomtól vonagló ajkakkal. — Hát csakugyan létezhetnek ilyen aljasszivü emberek? Lehetetlen, hogy nem szertte anyámat, de akkor miért hagyta el? Megesküdött, hogy nejévé teszi anyámat és mégis rutul elhagyta őt.

— Szegén ártatlan gyermek, — szólt szánakozó mosollyal az orvos. — Még nem tudod, hogy a férfiak szerelme csak addig tart, mig érzéki vágyuk kielégítést nyer. Ha ez bekövetkezett, akkor a legelső alkalommal tovább állanak. Annak a mágnásnak is csak az volt a célja, hogy egy illatos virágot leszakasszon és mikor illatát már kiélvezte, eldobta, nem törődve azzal, hogy a szerencsétlent a világ eltapossa.

— Eltapossa, — nyögött fel Rózsika és felszökött helyéről.

— Igen eltapossák az ilyent! Doktor ur ön eltalálta az igazi szót. Az ut porába hajított virágot, mint fonnyadtat, rendszerint eltapossák. Az a hitvány csábitó is igy tett anyámmal.

Morvay színlelt részvéttel nézett rá. Rózsika arca olyan fehér volt, mint a fal;, szelíd, szeme ez egyszer lobogva égett. Keblében a felháborodás érzése háborgott és megremegtette egész lényét.

— Nézd, nézd, — gondolta magában az orvos. — Nem is hittem volna, hogy ilyen félelmes kis bestiává tud lehni ez a szelíd gyermek.

És mégis tetszett neki ez a leány. Az indulat melyet most felszított benne, az ő céljait fogja szolgálni. Ezzel akarja őt elszakítani attól a férfitől, kit szeret.

Most őt is felállott és egészen közel ment Rózsikéhoz.

— Gyermekem, — mondotta, — a történetnek, melyet az imént elmondtam neked, még nincs vége.

Meg kell tudnod azt is, ami még hátra van és amiből meg fogod tudni, hogy legjobb barátod és pártfogód én vagyok és már akkor voltam, mikor világra jöttél, mert segítségedre voltam mikor világra jöttél,, mert segítségedre voltam nehéz órájában anyádnak. Már akkor barátja lettem neki. Én előttem kiöntötte szivének keservét és elbeszélte nekem, milyen csúf árulást követett el rajta az a szemtelen jellemű mágnás. Öszszetett kezekkel kért, hogy adjak neki tanácsot, mondjam meg neki, hogy mitévő legyen, mi utonmódon lehetne gyermeke számára becsületes és törvényes nevet biztosítani. Ekkor azt tanácsoltam neki, hogy mejen el a csábitó nejéhez, mondjon el mindent és kérje őt, venne magához téged és gondoskodjék rólad. Anyád ezt meg is fogadta. Eltökélte magában, hogy ha saját magáról nem is, de rólad gondoskodni fog és otthont fog neked keresni.

— Oh, szeretett jó anyám, — zokogott fel Rózsika. — Gondoskodni akartál rólam, kész voltál önmagadat föláldozni javamért. Ah anyai szeretet, te vagy* az a csillag, mely az élet szomorúságát megvilágítja és nincs az a sötét felhő, mely képes lenne téged elhomályosítani.

Morvay doktor egyet köhintve, tovább folytatta a hazudozást, amihez mesterileg értett:

— Csak az volt a bökkenő, hogy a szegény anyádnak még annyi pénze sem volt, hogy oda utazzék. Teljesen vagyon és kereset nélkül volt. Én Istenem, mit tehettem? Akkoriban még magam is szegény orvos voltam, azért mégis zsebembe nyúltak és kezébe adtam az útiköltséget. Nem nézhettem a nagy nyomort, mellyel küzdött.

— Ez nemes cselekedet volt öntől, doktor ur, kiáltott fel lelkesen Rózsika, ki egészen a ravasz orvos szavainak hatása alatt állott. — Ön igazán jó barátja volt anyámnak. Bocsásson meg, hogy volt idő, midőn megvetettem és gyűlöltem önt. Most átlátom, hogy igazságtalan voltam ön iránt.

A diadalmas káröröm sugara csillant meg Morvay doktor szemében. Most már közel járt céljához. Ez a szép fiatal leányka most már biztosan belemegy a kelepcébe és undok szenvedélyének áldozatául esik.

— Anyád, — folytatta az orvos, — karjára vett téged és elutazott. Még aznap ott termett csábítójának büszke kastélyában és a grófné lábaihoz borulva, beszélni kezdett. “Ez a;

gyermek, — mondotta, —* kit karomban tartok, a gróf gyermeke, rutul meg lettem csalva” . . . Ekkor egyszerre a niellékterembŐl előrontott a gróf, szolgái által kiüzette szegény anyádat a kastélyból és bekisértette őt a rendőrséghez.

— A nyomorult, — rebegte összeszoruló szívvel Rózsika.

— A kőszívű ember megtagadta, elűzte tulajdon gyermekét. Ah, mennyire utálom, gyűlölöm őt, átkozott legyen emlékezete!

— Magam is mondom, hogy aljasan viselte magát, — jegyezte meg Morvay doktor. — És ha ő rajta állott volna, akkor mindketten ott vesztek volna el a börtönben. Én azonban kezembe vettem anyád ügyét és addig jártam, fáradoztam, mig végre legalább a börtönből kiszabadítottalak benneteket. Anyád szabad volt, de nem volt otthona. Betegen, mindenkitől elhagyatva, nem volt hova lehajtani fejét. Ismét csak én segítettem rajta és felvétettem őt ebbe az intézetbe, mely utóbb az én tulajdonomba bent át. Itt legalább csendes otthona volt. Csakhamar észrevettem, hogy elméje meg van zavarodva. Eleinte remiétem, hogy az őt ért rémitő csapásból lassankint magához fog térni és elméje visszanyeri épségét, ámde ebbeli reményemben csalódtam. Mindjárt idejötte után súlyos ideglázba esett, ebből is én gyógyítottam ki, ámde sajnálatomra, jó édesanyád — szegény Rózsika — gyógyíthatatlan elmebeteg lett.

Ezen szavak hallatára a szép fiatal leányka tompa kiáltással visszarogyott a pamlagra. Könyzápor ömlött ki szeméből, sirógörcstől vonaglott egész teste.

Morvay doktor szemüvege alól alattomos pillantást vetett rá, a leány fájdalma nem indította meg őt, sőt még jobban meg akarta őt puhítani. A legutolsó és a legfájdalmasabb csapás még hátra volt.

— És most, szólj Rózsika, kivánod-e, hogy megnevezzem az illetőt?

Egészen közel hajolva hozzá, fülébe súgta ezen szavakat, miközben a leányka vonagló vállára tette kezét.

— Akarod-e Rózsika megtudni annak a nevét, aki anyádat testileg és lelkileg tönkre tette? Jól van, meg fogod tudni. Előbb azonban be akarom bizonyítani, hogy ez az ember a legnagyobb gazember, aki valaha a föld hátán élt. Mert nem érte be azzal, amit anyáddal tett, neki nem volt elég, hogy áldozata elborult elmével a tébolydába került, ő még téged is meg akart rontani. Dubay ki fölnevelt téged, az ő kreatúrája volt, akinek sikerült ravasz fondorlattal anyád karjaiból kiragadni téged. Halálos ágyán talán eszébe jutott gazsága és a lelkifudalástól gyötörve magába szállott és elárulta néked, hogy anyád ebben a tébolydában van. De apádnak a nevét, ugy-e Rózsika, azt nem árulta elneked?

— Nagy Isten, ez igaz? — kiáltott fel Rózsika zokogásba fuló hangon. Dubay bácsi nem nevezte meg atyámat — de eskü alatt állította, hogy nem is tudja.

— Hát hazudott, — kiáltott Morvay nagy felháborodást színlelve. — Nem akarta megmondani atyád nevét. Azért mégis útnak indultál és minden nehézséggel és fáradtsággal dacolva, ide jöttél Párisból. De beszélj, miképpen történt, hogy egyszerre csak megismerkedtél egy fiatal emberrel, aki Földváry Aladár grófnak mondta magát?

— Oh, Aladárt gondolja? Az erdei utón találkoztam vele, midőn a vidékét nem ismerve eltévedtem az erdőben. Ő vezetett ide és segély kiáltásomat meghallva, utánam jött az intézetbe.

— Hát csakugyan azt hiszed, te gyermek, hogy mindezt csupán csak a vak véletlen intézte? Haha! Ilyen sajátszerü véletlenek nem fordulnak elő az életben. Az egész nem egyéb jól kiszámított gazságnál. Mert tudd meg — tette hozzá Morvay emeltebb hangon — atyádat Földváry grófnak hívják és Földváry Aladár az ő fia. Ez a fickó egyenesen ki lett küldve, hogy tégedet is ép úgy megrontson, mint ahogy apja megrontotta és nyomorba taszította anyádat.

Éles sikoltás, egy iszonyúan megsebzett szív kiáltása remegtette meg a termet.

Rózsika felszökött helyéről és remegve állt az orvos előtt, mindkét kezét lüktető halántékaira szorítva. Szólni akart, hangja azonban megtagadta a szolgálatot. Kidülledt merev szemei rémesen forogtak, mintha kisértetet látna. Még egy rekedt kiáltás tört ki ajkán, majd megszólalt.

— Aladár a fivérem? Oh, jaj nekem. Érzem, hogy meg vagyok semmisülve.

Valóban igy volt, mert erejéből kifagyva, leroskadt a szőnyegre, mely az orvos dolgozószobájának padlóját befödte. De jnintha egy titkos hatalom őrködött volna felette, eszméletét nem vesztette el, csak gyönge idegei nem bírták ki a nagy rázkódást, amit az orvos leleplezései keltettek benne. Végre azonban mégis összeszedte magát és térden állva, kezeit tördelve, megtört hangon mondta:

— Irgalom, doktor ur! Legyen könyörülettel irántam. Oh, szóljon . . . mondja, hogy mindez nem igaz. Mindent elhiszek

— csak a legutolsót nem bírja befogadni lelkem, ezt az egyet nem hihetem el, mert különben nem maradna más hátra, mint véget vetni életemnek. Jelentse ki, hogy Aladár nem fivérem. Óh, szivemnek minden melegével csüngök rajta, szeretem őt oly forrón és lángolón, ahogy férfit ezen a földön még nemi szerttek. Megzavarodik az elmém, mardosó fájdalom szorítja össze szivemet, ha elgondolom, milyen mámorosán pihent ajka az enyémen, milyen forrón ölelt keblére és olyan szavakat sugdosott fülembe, amilyeneket csak vőlegény súghat arája fülébe egy boldog szerelmi órában. És ez a fiatal ember fivérem lenne? Nem, nem, nem! És ha mégis úgy van, akkor, doktor ur, könyörüljön rajtam — adjon mérget . . . mérget, mert tovább nem élhetek, de nem is akarok tovább élni.

(Folytatjuk)