Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-01-01 / 1. szám
FÜGGŐ ÜGYEK AZ ÉV VÉGÉN Egy évvel ezelőtt ezzel a címmel jelent meg összefoglalónk, s illő, hogy az új év kezdetén mi se vesszünk bele a hónap eseményeibe. „Nézzünk immár nagyobbakra is, figyelmeztet Ady, s nekünk, civódó magyaroknak mainapság is érdemes megfogadni tanácsát. Ilyesfélére gondolhatott másfél évvel ezelőtt a Magyarok Világlapjának akkori vezetője, mikor felkérte Csicsery-Rúnay Istvánt, a már 1944-45-ben is ismert közírót, hogy adjon helyzetjelentést a mai, demokratikus Magyarországról. írja meg őszintén, hogy mi hiányzik véleménye szerint a mai Magyarországon. A cikk elkészült, a lap azonban megjelentetésére nem vállalkozott. Azóta több mint egy esztendő telt el, s megállapításai egyetlen adat kivételével mind megállják a helyüket. A számvetés reális, s hisszük, hogy optimizmusa sem indokolatlan. Másik összefoglalónk, amelyet folytatásokban közlünk, az év legfontosabb eseményével, a Duna elterelésével, a trianoni határ megváltoztatásával foglalkozik. Azzal a - sokkal hatalmasabbra tervezett - tüntetéssel, amelynek kezdeményezője, vezetője az Egyesült Államokban élő Lipták Béla professzor volt. A „Fiúk a gáton” kéziratát tőle kaptuk meg, s tájékoztatásul, mintegy az írás bevezetőjeként decemberi számunkra hivatkozunk, amelyben a Nemzetőr cikkét ismertetve mi is beszámoltunk a tüntetés előzményeiről. Két írás, két összefoglaló: tükör, amelyben önmagunkra ismerhetünk. Nem hízelgő írások, de nekünk azokra nincs is szükségünk. Arra viszont annál inkább, hogy tisztán lássunk. Mi hiányzik a mai Magyarországon?N em szeretek arról írni, hogy mi az ami hiányzik, ha előbb nem tudom felsorolni, mi mindenünk van. Ha pl. egy külföldi lapban kellene magunkról írni, az első cikkemnek azt a címet adnám, hogy „A magyar gazdasági csoda”. De hát jócskán van olyasmi is, ami hiányzik, lássunk hát ezekből is valamit. Mindenekelőtt hiányzik, hiányzott egy tisztító forradalom, amely tiszta helyzetet teremtett volna - a parlamentarizmus és a szabad sajtó visszahozásán kívül - társadalmi téren is. 1945-ben a Nyugatra távozott vezető osztály helyét nagyrészt bölcs parasztok és képzett szakszervezeti munkások vették át egy szinte vértelen szociális forradalom nyomán. Az akkori Kisgazdapárt képviselőinek több mint a fele parasztember volt. Ma azzal büszkélkedhetünk, hogy - néhány fő kivételével - az Országgyűlés csupa főiskolát végzett értelmiségi. Vajon hol ismerhették meg ők - tisztelet a kivételnek - a kétkezi dolgozók mindennapos problémáit, egész néprétegek törekvéseit, vágyait? Nem csoda, hogy pl. a munkáskerületekben az őszi választásokon szavazók száma 20% körül mozgott. Hiányzik a jövő perspektívája is - ez szinte minden rétegből. Soha ilyen kedvező megítélés alá nemzetünk nem esett. Egyetlen (azóta három; a szerk. megj.) szomszédunk kivételével szinte minden ország baráti érzelmekkel viseltetik irányunkban, a fontosabbak segítségre is készek. A háború s a megszállás pusztításai után Magyarország szinte holdbéli tájat mutatott, milliós férfilakosság sínylődött hadifogságban, kényszermunkán, de az újjáépítés rohamtempóban indult meg, 1947-re a földek több mint 90%-a volt bevetve, és a jövőben való hit hegyeket tudott megmozgatni. Pedig akkor mindenki a feje fölött érezte a demokratikus fejlődést veszélyeztető szovjet hatalom Damoklesz-kardját. Hiányzik a 20-30 holdas birtokok sokasága, ami - szövetkezetekbe szerveződve - az exportra alkalmas minőségi termelést és agráripart szolgáltatná, s az ország stabilizálásához társadalmilag is hozzájárulna. Ehelyett végeláthatatlan búzatáblák borítják a határt, idén is dupláját termélve az ország búzaszükségletének (egy lap meg is jegyezte: olcsóbb lesz búzát égetni, mint szenet!). A feudális mamutbirtokokat most a deficites téeszcsék helyettesítik. Hiányzik a vezetés részéről a közvélemény megfelelő felvilágosítása. Talán a rádiónak be kellene minden reggel és minden este mondania, hogy „ma van a hatszáznemtudomhányadik napja a Kádár-rendszer bukásának, amely a népnek látszatjólétet biztosított milliárdos kapitalista kölcsönökből, amiket ennek a kormánynak kell visszafizetnie”. Hiányzik a nemzet - nem a kormány! - többségének világnézetét kifejező sajtó is, a rádióról és televízióról nem is beszélve. Hiányzik népünk széles rétegeiből - de ez már az elmúlt százegynéhány évben is hiányzott - az a politikai kultúra, amely helyesen tudja lemérni, mik a legfontosabb feladataink a bel- és külpolitikában, s mik az azokhoz vezető módszerek. Hiányzik a nemzeti közelmúlt ismerete és megfelelő kiértékelése - az az identitástudat, amely egyedül adhat erőt a többi identitástudattal rendelkező nemzettel való nemes versengéshez. Sekélyes nosztalgia foglalja el a helyét a háború előtt s alatt az az ellen lázadó fiatalok szellemi forradalma vizsgálatának, amely 1945-46- ban a modern magyar demokrácia alapjait teremtette meg. De egyre jobban halványul a század történelme talán legfelemelőbb eseményének, az 1956-os forradalmunknak az emléke is. Márpedig mélyre nyúló gyökerek nélkül egyetlen fa sem szökkentheti a magasba koronáját. Hiányzik az a felelősségtől áthatott történetírás is, amely a Kádár-kormány által ránk kényszerített amnézián és hamisításon nem aránytévesztő mazochizmussal vagy patetikus nemzetieskedéssel próbálna áttörni. És hiányoznak azok az emigrációban meghalt vagy haza nem térő képzett közéleti személyiségek, akik tapasztalataikkal és világperspektívájukkal segíteni tudnák a politikai kibon t a kozá1-! országunkban Mennyi minden hiányzik még! De mennyivel több pozitívum állítható ezekkel szembe. így a jövő elé bár óvatos, de határozott optimizmussal nézhetünk. 1991. V. 14. CSICSERY-RÓNAY ISTVÁN
