Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-01-01 / 1. szám
Fiúk a gáton Október 16-án, pénteken még egész nap tanítottam, aztán az egyetem fürdőszobájában felvettem a szigetközi gyalogláshoz való meleg holmit, s egyenesen hajtottam a repülőtérre. A tanári énem külsőségeit a kocsi csomagtartójába dobáltam, s magam egy kis hátizsákkal, melyben az esőköpeny, fehérnemű meg tisztálkodószerek éppen hogy elfértek, indultam Londonon át Budapestre. Egy hetet adtam magamnak arra, hogy felrázzam az országot, hogy megismételjük az osztrák példát, mikor Ausztriában 40 000 tüntető elfoglalta és leállította a már kész hainburgi vízi erőművet. Viszem magammal a nagy, viaszosvászonból készült transzparenst, rajta a minket támogató amerikai szervezetek neveivel, s viszem magammal a hitet, hogy ha mint Martin Luther King tette Selma, Alabamába menet, úgy én is, ha gyalog végigjárom a Szigetközt, akkor megmozdul majd a nép, s nemet mond ennek az őrületnek. A gépen persze nem tudok aludni, túl nagy bennem a feszültség. Képes leszek-e meggyőzni az embereket arról, hogy érdemes? Át tudom-e adni a hitet, a meggyőződést, melyet érzek? Vajon kinevetnek-e mint valami ködevőt, vagy mellém állnak? Se Csoóri, se Konrád 17-én, szombaton dél körül a Ferihegyi repülőtér várótermébe lépve lassan nyitom az ajtót, hogy legyen időm áttekinteni a helyzetet. Nem látom se Csoóri Sanyit, se Konrád Gyurkát, pedig őket kértem meg arra, hogy amíg beszélek a sajtó képviselőivel, addig ők tartsák az amerikai környezetvédők adományozta transzparenst. Ezzel akartam kifejezni, hogy itt egy összmagyar igyekezet indul el, melyet az egész nép támogat. Hát ez nem sikerült, nem jöttek el! Viszont itt van öcsém, Andris, és itt van vagy 20-25 ember a sajtó képviseletében. Elmondom nekik, hogy miért vagyok itt, hogy csak 1-2 hét választ el bennünket egy új Trianontól, egy új Mohácstól, s elmondom azt is, hogy még nem késő. Elmondom, hogy holnap, vasárnap szimbolikusan elindulunk a Parlament elől, s aztán a Szigetközön átgyalogolva szerdára elérjük a szlovák határt. Ha szerdára menetünk felduzzad 40 000-re, mint történt Ausztriában Hainburgnál, akkor elfoglaljuk és leállítjuk az építkezést. Ha elérjük a 40 000-es létszámot, akkor megmenekül a Duna! Arra kérem a sajtó képviselőit, hogy ebben segítsenek. Miközben beszélek, figyelem az arcokat. Megszoktam ezt már az egyetemen. Ahhoz, hogy tudjam, hogy megértették-e a diákok, hogy követik-e amit mondok, nekem látnom kell az arcokat, a szemeket. Hát ezek a budapesti szemek bizony furcsák! A sajtó képviselői többségének arcán valami bizalmatlansággal vegyes tanakodás, valami bizonytalanság ül. Nem azt hallgatják amit mondok, azt latolgatják ezek a szemek, hogy én itt mit is akarok elérni? Mi ebben az én érdekem? Ki küldött? Ki fizet? El sem tudják képzelni, hogy ingyen, a magam idejét használva vagyok itt. El sem tudják képzelni, hogy azért vagyok itt, mert szeretem a Dunát, szeretem a hazámat, azért, mert másként nem tehetek, mert ebbe nem lehet belenyugodni! Szeretném torkon ragadni őket, szeretném kirázni belőlük a cinizmust, a letargiát meg a lélekgyilkos önzést, de aztán megbocsátok mindannyiuknak, mert az egyik kamerát tartó fiú arcán végigcsordul egy könnycsepp, s ez bizonyítja számomra, hogy van kivétel, s ahol van kivétel, ott van remény is! Eljött a tettek ideje Október 18-án, vasárnap reggel, első utunk a budapesti rendőrkapitányságra vezet. Az előcsarnokot Orosz János nagyméretű freskói díszítik. Megbékéltek, harmonikusak ezek a festmények, nem olyan keserűen reménytelenek, mint amilyent én is vettem tőle a 70-es években. Az T r
