Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-02-01 / 2. szám
Fiúk a gáton 2. Olyan különbözőek a fiúk, amenynyire csak fiúk különbözhetnek. A pesti srácok a postán dolgoznak, leveleket válogatnak, tanulatlanok. Ők nem sokat szólnak, csak a szemük mesél. A magasabbik képén állandó vigyor, teste sovány, fején kopott „cowboy” kalap. A másik postássrác pici, keménykötésű, olyan, mint egy masszív kis felkiáltójel. Nyakában vörös sál, fején micisapka. A hangját nem hallom az egész hét folyamán, de tudom, érzem, hogy ő a biztos emberek közül való, rá akár szentegyházat is lehet alapítani. A fehérvári fiúk egészen másfélék. Ruhájukról ítélve lehetnének amerikai kiránduló vagy síző srácok. Szőkék, jól neveltek, artikuláltak. Abból a típusból valók, akiket itt szívesen vesznek fel a Yale vagy Columbia egyetemekre. „Az apám zsidó” - mondja az egyik. „Ne úgy mondjad - szólok közbe mondd azt, hogy zsidó származású vagy zsidó vallású magyar ember, elvégre azt rajtad látom, hogy az!” Kis mosoly fut át az arcán, tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom, hogy ő ezt akarta hallani. Tanácselnökből polgármester Hédervárról még visszamegyek Győrbe, ahol ezer ember gyűlt össze a Rába Szálló előtt. Kérem őket, hogy jöjjenek szerda reggelre Rajkára. „Nem fél?” - kérdezi egy szőke, magas asszony. „Nem hallott a pozsonyi futballmeccsről?” folytatja, amikor arcomon látja a csodálkozást. Nem tudok neki válaszolni. Nem jönnek ki a torkomon a szavak, s talán jobb is így. Nem hiszek a fülemnek! Nem tudom elhinni, hogy a nép, mely pár éve még puszta kézzel nekiment a Vörös Hadseregnek, a nép, mely egykor az Isten ostora volt, az most megijed pár símaszkos gyerektől. Este 8 körül érünk Mosonmagyaróvárra (vagy ahogy itt mondják Móvárra), a tűzoltók védőszentjéről elnevezett Szent Flórián Szállóba. Fáj a lábam, húz a hátizsák, s be is rekedtem a sok beszédtől. Alig mosom le az út porát, szól a telefon, Tasi Jenő, az Amerika Hangjának munkatársa, az én régi szövetségesem jelentkezik New Yorkból, érdeklődik, hogy miként telt a nap. Kedden, október 20-án már csak a fiúkkal, ötösben indulunk Mosonmagyaróvárról Halászi felé. Borús az ég, szemerkél az eső. Néha egy újságíró hajt el mellettünk, elkattint egy fényképezőgépet, aztán hajt tovább. Halásziban, Dunaszigeten megismétlődik a szokásos fogadtatás, Dunakilitin már az sincs. Itt a régi tanácselnökből lett az új polgármester, őt nem érdekli az elterelés elleni tiltakozás. A fiúk már rég elhallgattak, az arcuk fehér, lassan húzzák magukat, de fáradtan és éhesen is visszük a nagy, kék-fehér transzparenst Rajka felé. Este 6 körül érünk a kis Rajka Szállóba, szobát bériek nekik, majd megkeresem a polgármestert. Ő bemutat a határőrség parancsnokának, megbeszéljük a másnapi útvonalat, majd elmegyünk a 7-re hirdetett falugyűlésre. Már vagy huszadszor mondom el ugyanazt, biztatom az embereket, hogy holnap, szerdán reggel legyenek ott, amikor átlépjük a határt. Egy ember arcán látok lelkesedést, Toldi Miklós méretű, harcsabajszú fiatalember, látom a szemén, hogy ott lesz. Három osztrákot letartóztatnak Aztán befut Jaromír Síbl és Lydia Varacskova. Örömmel látom, hogy Lydia „tolat”, gratulálok a jövendő kis környezetvédőhöz. Megtudom, hogy ők ma Pozsonyból hajóval jöttek le a Dunán, s így hatoltak be az építkezésre. „Három osztrákot letartóztattak, de már szabadon vannak!” - mondja Jaromír. „És holnap?” - kérdezem én. „Ki jön velünk? Itt lesz Alexander Zinke, az osztrák Global
