Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-02-01 / 2. szám

Fiúk a gáton 2. Olyan különbözőek a fiúk, ameny­­nyire csak fiúk különbözhetnek. A pesti srácok a postán dolgoznak, le­veleket válogatnak, tanulatlanok. Ők nem sokat szólnak, csak a szemük mesél. A magasabbik képén állandó vigyor, teste sovány, fején kopott „cowboy” kalap. A másik postássrác pici, keménykötésű, olyan, mint egy masszív kis felkiáltójel. Nyakában vörös sál, fején micisapka. A hangját nem hallom az egész hét folyamán, de tudom, érzem, hogy ő a biztos em­berek közül való, rá akár szentegyhá­zat is lehet alapítani. A fehérvári fiúk egészen másfélék. Ruhájukról ítélve lehetnének amerikai kiránduló vagy síző srácok. Szőkék, jól neveltek, ar­tikuláltak. Abból a típusból valók, akiket itt szívesen vesznek fel a Yale vagy Columbia egyetemekre. „Az apám zsidó” - mondja az egyik. „Ne úgy mondjad - szólok közbe mondd azt, hogy zsidó származású vagy zsidó vallású magyar ember, el­végre azt rajtad látom, hogy az!” Kis mosoly fut át az arcán, tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom, hogy ő ezt akarta hallani. Tanácselnökből polgármester Hédervárról még visszamegyek Győrbe, ahol ezer ember gyűlt össze a Rába Szálló előtt. Kérem őket, hogy jöjjenek szerda reggelre Rajká­ra. „Nem fél?” - kérdezi egy szőke, magas asszony. „Nem hallott a po­zsonyi futballmeccsről?” folytatja, amikor arcomon látja a csodálko­zást. Nem tudok neki válaszolni. Nem jönnek ki a torkomon a szavak, s talán jobb is így. Nem hiszek a fü­lemnek! Nem tudom elhinni, hogy a nép, mely pár éve még puszta kézzel nekiment a Vörös Hadseregnek, a nép, mely egykor az Isten ostora volt, az most megijed pár símaszkos gye­rektől. Este 8 körül érünk Mosonmagyar­óvárra (vagy ahogy itt mondják Mó­­várra), a tűzoltók védőszentjéről el­nevezett Szent Flórián Szállóba. Fáj a lábam, húz a hátizsák, s be is re­kedtem a sok beszédtől. Alig mosom le az út porát, szól a telefon, Tasi Je­nő, az Amerika Hangjának munka­társa, az én régi szövetségesem je­lentkezik New Yorkból, érdeklődik, hogy miként telt a nap. Kedden, október 20-án már csak a fiúkkal, ötösben indulunk Mosonma­gyaróvárról Halászi felé. Borús az ég, szemerkél az eső. Néha egy újságíró hajt el mellettünk, elkattint egy fény­képezőgépet, aztán hajt tovább. Ha­lásziban, Dunaszigeten megismétlő­dik a szokásos fogadtatás, Dunakili­­tin már az sincs. Itt a régi tanácsel­nökből lett az új polgármester, őt nem érdekli az elterelés elleni tiltako­zás. A fiúk már rég elhallgattak, az ar­cuk fehér, lassan húzzák magukat, de fáradtan és éhesen is visszük a nagy, kék-fehér transzparenst Rajka felé. Este 6 körül érünk a kis Rajka Szál­lóba, szobát bériek nekik, majd meg­keresem a polgármestert. Ő bemutat a határőrség parancsnokának, meg­beszéljük a másnapi útvonalat, majd elmegyünk a 7-re hirdetett falugyű­lésre. Már vagy huszadszor mondom el ugyanazt, biztatom az embereket, hogy holnap, szerdán reggel legye­nek ott, amikor átlépjük a határt. Egy ember arcán látok lelkesedést, Toldi Miklós méretű, harcsabajszú fiatalember, látom a szemén, hogy ott lesz. Három osztrákot letartóztatnak Aztán befut Jaromír Síbl és Lydia Varacskova. Örömmel látom, hogy Lydia „tolat”, gratulálok a jövendő kis környezetvédőhöz. Megtudom, hogy ők ma Pozsonyból hajóval jöt­tek le a Dunán, s így hatoltak be az építkezésre. „Három osztrákot letar­tóztattak, de már szabadon vannak!” - mondja Jaromír. „És holnap?” - kérdezem én. „Ki jön velünk? Itt lesz Alexander Zinke, az osztrák Global

Next

/
Oldalképek
Tartalom