Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-02-01 / 2. szám
2000-től? Jön Duray Miklós? Itt lesznek a somorjai Európa-Lánc emberei?” Jaromír a fejét csóválja. „Nem, amit ti csináltok, abban nem mernek részt venni. Megijedtek a pozsonyi futballincidenstől!” „És ti?” - kérdezem. - „Ti jöttök velünk?” Jaro megint a fejét csóválja, Lydia pocakjára mutat, majd térképet halász elő a zsebéből, s elmagyarázza, hogy hol mindenütt állnak a rendőrök, a katonák, merről tudjuk legjobban megközelíteni az építkezést. „Holnap este viszszajövünk!” - mondják búcsúzóul. Mikor visszaérek a szállodába, a postássrácok már úgy alszanak, mint a hullák, a fehérváriak éppen vacsoráznak. Mikor hármasban vagyok velük, akkor magabiztosak, vidámak, de amikor kettesben maradok velük, akkor külön-külön mindkettő ugyanazt kérdezi: „Milyen lesz holnap? Van szájkosár a kutyákon? Ezek a kommandósok is álarcosak? Ha ütnek, akkor visszaütünk?” Én persze biztatom őket, hogy Európában és a XX. század végén vagyunk, hogy kutyákat csak a nácik vagy a dél-afrikaiak használtak, de belül én is szorongok egy kicsit, nem is magamért, miattuk aggódom. Megtört a félelem! Október 21-én, szerdán reggel korán ébredek. Kimegyek a határra, hogy utunk minden lépését, a törvény minden betűjét ismerjem. Aztán vissza a vonatállomáshoz, a gyülekezés helyére. A transzparenst felfeszítjük az állomás ablakrácsára, én felállók egy betonkockára, s mint orvos az operáció előtt, igyekszem előkészíteni a körülbelül százfőnyi felvonulót, hogy mire számítsanak. Közben a Duna-körösök felírják a határon átmenők neveit, hogy legyen kit keresni, ha nem jönnének vissza. Én kérdésekre válaszolok, mikor egy szőke nő közbekiabál: „Ha maga átgyalogolt a Szigetközön, hogy tud olyan tiszta lenni?” Provokációra gondolok, s ezért lehengerlőén mondom: „Én reggel mosakodni szoktam!” Később kiderült, hogy a szerencsétlen, alkoholista nő Pestről jött, hogy részt vegyen a tüntetésen, s az árokban töltötte az éjszakát. Nem provokátor volt, csak piszkos! Hatos sorokba rendeződünk. Az egy sorban állók megismerkednek egymással, megígérik, hogy együtt maradnak, számon tartják egymást, aztán elindulunk a határ felé. A magyar oldalon a határőrparancsnok rövid beszédet mond: „Amikor átlépnek itt, más világban találják magukat...” - mondja nem éppen megnyugtatóan. Majdnem annyi a fényképész, mint mi vagyunk, feszülten várják a szlovák határőrök reakcióját. Közülünk hetet még a magyar határőrök visszatartanak, mivel nem volt náluk útlevél. A többiekkel átjutunk a szlovák határállomáson is, s most már szlovák földön bontjuk ki újra a kék-fehér transzparenst. A vámnál várakozó teherautó-sofőrök csodálkozva néznek bennünket, van aki a fejére mutat, jelezve, hogy szerinte nálunk ott gond van, de olyan is akad, aki integet, biztat. A magukat riporternek bemutatók közül gyorsan felismerem a titkosrendőröket, akik rossz angolsággal kérdezik, hogy merre megyünk, mik a terveink, s aztán visszaülnek kocsijukba, s rohannak jelenteni. A feszültséget feloldandó ajánlom, hogy énekeljünk, s vagy egy kilométeren át zeng a Kossuth-nóta azon a tájon, mely Trianon után még magyar volt, s csak 1945 után (eddig nem értett okból) csatoltatott Csehszlovákiához. A nótában Tokay Jancsi is segít: Ő az egyetlen „nyugati” magyar, aki eljött. (Pedig hányán mondták, hogy ott lesznek!) Svejk a dühöngő farkaskutyákkal Követem a Jaromír adta térképet, letérünk jobbra egy földes útra, majd egy betonkerítés mellett megállunk, s itt az építkezéstől már látótávolságra, de a rendőröktől még nem zavartatva, tartok egy angol nyelvű sajtókonferenciát, mert Japántól Mexikóig van itt mindenféle riporter, s bizony nem nagyon értik, hogy mi is történik. Mikor indulnék tovább, eltanácstalanodom: az előttem álló utacska nincs a térképen. Már éppen indulnék a rossz irányba, mikor a tegnap megismert harcsabajszú Toldi Miklós odalép hozzám: „Én majd mutatom az utat, kövessen!” - mondja, miközben nehéz kerékpárját, mint valami tollpelyhet emeli át az árkon.
