Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-02-01 / 2. szám

A HATÁR TÚLOLDALÁN

A háborúba ájult

14

Délvidék

Egyszer minden háború véget ér, mert elfogy a romboló szándék, az uszító akarat, elfárad az indulatok esztelen tombolása, csak a kiégett lelkek maradnak, és a pusztulás képei. Nincs olyan tűz, amely mindig találna még valami éghetőt, kialszik előbb-utóbb mind, s nem hagy mást maga után, csak a titkon fel-felizzó parazsat.

De éppen ez a parázs adja a legtöbb okot az aggodalomra. Mert bizony nap nap után feltesszük a kérdést: meddig lángol a harc? Meddig lőnek még aknával iskolákat és kórházakat? Meddig rombolhatják porig közös örökségünk évszázados műemlékeit? De ki gondol a jövendő idővel, mely mindenkor váratlanul áll elénk, s észrevétlenül jelenné változik.

A jövő kérdései természetszerűen egészen mások. Hogyan élhetnek együtt olyan népek, melyek kölcsönösen porig alázzák egymást? Hogyan működhetnek együtt azok a nációk, melyek a tömeges népirtásban keresték és lelték meg a konfliktusok rendezésének egyedül „üdvözítő” módját? Miként nézzenek egymás szemébe azok az emberek - én hiszem, hogy emberek, noha most nem úgy viselkednek -, akik kitervelői és végrehajtói voltak az etnikai tisztogatásoknak, akik így a másikban valami tisztátalan dolgot, valami szennyeset véltek felfedez-FOTÓ:

SZINTE JÁNOS

ni, amitől mindenáron meg kell szabadulniuk? S vajon észrevették-e, hogy éppen ezzel magukat mocskolták be? Vajon meg tudnak-e moccanni a rájuk tapadt mocsoktól? Hisz a megtisztuláshoz az önvizsgálaton keresztül vezet az út. De ahol a gyűlölet izzik - még ha parázs módjára is: csöndben -, ott nincs tere és esélye a józan észnek, az önvizsgálatnak. És vajon számon kérhetjük a józan ész normáit azokon, akiknek szüleit, testvéreit, gyermekeit legyilkolták, internálták? Papolhatunk-e a megbocsájtásról azoknak, akiket idegen célokért gyilkolni küldtek, akiknek házát lerombolták, ingóságait elrabolták, akiket megrugdostak, leköpködtek, pusztán azért, mert más nyelven beszélnek, más utakon próbálnak Istenhez közelíteni? Van-e jogalapunk a rációval előhozakodni békés otthonunkban, a kandalló mellett üldögélve?

Nincs, és mégis van. Az érzelmeket uralni tudó ész ritkán volt ennyire vert helyzetben, de a ráció szavára hallgatni most is a legkisebb rossz.

Néhány éve még féltve őrizgettük a Közép-Európa-gondolatot, s ennek a virtuális Közép-Európának része lehetett volna az a térség is, mely most már csak balkáni arcát mutatja felénk, s riasztó grimaszokat produkál. Mi maradt hát ebből az álomból? Ha déli irányba tekintek, semmit sem látok, csak füst van, homály, kénköves pokol, meg halvány nosztalgia valahol egy tudatmélyi polcon, ahol Miroslav Krleza, Ivó Andric és Danilo Kis könyveit őrzöm.

A Balkán politikusai Bourbonok módjára sem-