Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-02-01 / 2. szám

mit sem tanulnak, semmit sem felednek. Nem akarnak emlékezni arra, hogy a Balkán egyensúlyvesztése könnyen felboríthatja egész Európa egyensúlyát, nem emlékeznek, hogy a balkáni békétlenség előjátéka, később ürügye lett egy világégésnek. Nem emlékeznek arra, hogy ebben a térségben még sohasem sikerült etnikai elv szerint határokat húzni, mert a különböző népcsoportok keveredve és egymást körbezárva élnek itt. Élénken emlékeznek viszont minden vélt vagy valós sérelemre, sőt igyekeznek minél több újat okozni másoknak, hogy saját sérelmeik emlékét ébren tarthassa a rossz lelkiismeret.

Természetesen a legjobban a magyar kisebbség sorsáért aggódunk. Nemcsak magyarságunk, de igazságérzetünk is ezt diktálja, hiszen a magyarság a legvédtelenebb etnikai csoport, mely mindkét háborúskodó fél kényének-kedvének kiszolgáltatott. Nem mondhatja, hogy ehhez a harchoz semmi köze, és valóban: mi köze volna is!?

Képzeljük magunkat annak a vajdasági magyarnak a helyébe, akit magyarellenes indulatoktól fűtött szerbek arra kényszerítenek, hogy a horvátokban ellenséget lásson. Aztán lőni is kénytelen, különben őt lőnék le. S mindeközben nem tudja, mi történhet otthon, áll-e még a háza, hová hurcolták, űzték a családját, a barátait, van-e mit enniük, s meddig tart ki a tüzelő?

Hány év kell egy ilyen élmény feldolgozásához? S mi lesz, ha a boltban tejre várakozva az áll majd előtte a sorban, aki a géppisztolyt a kezébe adta, mögötte pedig az, aki miatta lett rokkant? Mert ez is elképzelhető, s nem egy abszurd dráma cselekményét mesélem.

És addig? Éüst, romhalmaz, halottak. Elnéptelene-15