Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-01-01 / 1. szám
A HATAR TÚLOLDALÁN A szülőföld gyertyafényes viskóból kiszüremlő fohász, egy aszszony suttogó hangja, aki kilenc keddi böjtöt fogadott, csakhogy előkerüljön a sárgafoltos macskája-A szülőföld édes és érces harangszó, amely az aranyló galuskákat ringatja a vasárnapi húslevesben. A szülőföld a katonazenekar felfújt képű trombitása, akinek ringatózó lépkedése közben a hátába lehel a nagydobot vonszoló póniló. A szülőföld az a hely, ahol legtitkosabb és leggyötrőbb vágyam volt, hogy napokig magamban lehessek egy Chifor nevű tulajdonos szódavíztöltő-telepén, s leihassam magam a sasszájú üvegekből felszökő életelixírrel... A szülőföld óriási vargányagomba, amelynek tetejéről látni lehet a kék párában derengő kedves várost. A szülőföld a szőke Szamos, amely egy tébolyodon pillanatában úgy rohant alá a Gyalui-havasok felől a városba, hogy a kunyhóban, amelyet elragadott, még pislákolt a petróleumlámpa... A szülőföld az ősi református kollégium, amelynek ablakában KOLOZSVÁR, ÉRCZÚGÁSBAN Egyszer én is harangozt Ha lehunyom a szemem és a szülőföldemre gondolok, a külvárosokra és a belvárosi utcákra, a Házsongárdra meg a hóstáti negyedre, az Írisz-telepre és a Csillaghegyre, a Kálváriatemplomra és a Rabok kertjére, gyöngéd képek vonulnak tova előttem, mint tavaszi félálomban, s ilyenkor látom igazán, hogy mi mindenre is emlékszem. Érzem, hogy a leheletem tejszagú, hogy zsenge bordáim szinte ropognak a friss levegőn, s járáshoz alig szoktatott talpam külön-külön csiklandozza valamennyi homokszem, miközben leereszkedem valami homályos patakmederbe, a hatalmas és méregzöld keserűlapik közé, ahonnan hűvös iszapszag csap fel, és egy lila fazék sejlik elő a borzongatóan titokzatos parti bokor alól. A szülőföld lebegő teknő a bodzabokrok árnyékolta malomárok vizén, és boldog sejtés, hogy az ismeretlen kanyarok, sötét hidaljak, bolgárkertek paradicsom- és mentaillatú partjai után egyszer kijutok majd a végtelen kék tengerre. A szülőföld három szem sárga szilva egy fekete sírkőlapon, és a gyerekes meggyó ződés, hogy miközben a kövön átmelegedett gyümölcsöt majszolom a házsongárdi temetőben, dédnagyapáim emlékéből táplálkozom, akikhez lenyúlik a szilvafa gyökere. A szülőföld apró hal, amelyet a lezárt malomárok pangó vizéből halásztam ki édesanyám szakadt selyemharisnyájával, hogy kannába téve átnyargaljak vele a városon, mintha meg volnék győződve, hogy a halacska hasában gyémántdarab rejtőzik.
