Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-01-01 / 1. szám

télyű szakértő zsűri előtt a Republika Legelegánsabb Hölgyei délelőtti, délutáni, kis- és nagyestélyi toalettje­ikben. Tudtam, hogy a ru­hakölteményeknek össz­hangban kell állniuk viselő­jük személyiségével, egyéni­ségével, de még lelki intelli­genciájával is. Olyan lehet ez - gondoltam -, akár egy kutyakiállítás vagy egy ló­szépségverseny, amelyen a bírák figyelme a legpará­nyibb részletekre is kiter­jed. Így csak odahaza szur­kolhattam Vilma néninek, aki ekkora nagy fába vágta a fejszéjét. Mondanom sem kell, ő nyerte meg a ver­senyt, ő lett a Csehszlovák Köztársaság legelegánsabb asszonya. Nagyon, de na­gyon örültem, hogy megsze­rezte e nagy dicsőséget a mi kisvárosunknak. Hogy mi­kor? Valamikor a harmin­cas évek első felében. Gyűj­töttem és eltettem az akkori képes hetilapokat, amelyek címképei az ő fényképét áb­rázolták. De Vilma néni többre vágyott, versenyre kelt Európa legelegánsabb asszonyaival, hogy a legna­gyobb eleganciaversenyen elnyerje az „Európa legele­gánsabb asszonya” címet. Sose tudhatom meg, vajon sikerült-e volna néki, mert közbejött a második világ­háború. Már nem utazha­sd»/?# ndmestie. /fővé ^dmky, pátír résziét. A mi kisvárosunk főtere a harmincas években FOTÓK: ARCHÍVUMBÓL tott felkészülni, sportkifeje­zéssel „edzeni” Párizsba. Utoljára 1944 egy rendkí­vül hűvös tavaszi napján láttam Vilma nénit. Ma­mám, Vilma néni, Hugó bá­csi és jómagam együtt kor­zóztunk a főtéren. A déli korzón. Vasárnap volt, a szagosmiséről jövők korzó­zása. Vilma néni nagyon elegáns volt, bár nem az utolsó párizsi divatot képvi­selte. Drága, fekete breit­­schwanz-bundáján kiáltóan sárgállt a hideg napfényben a sárga csillag. Hugó bácsi is sárga csillagot viselt. Mi nem voltunk zsidók. Bará­tok voltunk. Tüntetés volt a közös korzózásunk. Gú­nyos, kihívó vagy sután le­sütött tekintetekkel talál­koztunk, míg fejünk felett közönyösen zúgott a déli harangszó. Csehszlovákia hajdani legelegánsabb asszonya és férje elhamvadtak valamely náci haláltáborban. A város egykori hölgyei, ha irigyel­ték, vagy ha gyűlölték is, mégis megpróbálták utá­nozni eleganciáját, s ez min­denesetre előnyükre szol­gált. Hogy megsiratták-e? Nem tudom. A mi kisváro­sunk is megszenvedte a há­borút, a bombázások sok áldozatot követeltek, s mert a magyar ajkú lakosság egy részét szét- vagy áttelepítet­ték Magyarországra, s mert közben majd fél évszázad is eltelt, Vilma néni nem vál­hatott legendává a város­ban, amelyben született s amelyből elhurcolták. Negyvennégy óta már én sem élek szülővárosomban, pestivé lettem. Pesten la­kom, Pesten, mely egykor elegáns és szép asszonyai­ról volt híres. Akkor, ami­kor a hölgyek a számukra előnyöst választották a di­vatból, és amit viseltek: sik­kesen, bájosan viselték, vagyis elegánsak voltak. Ó, be jó is volna, ha újra divat­ba jönnének a régi elegan­ciaversenyek! TORDON ÁKOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom