Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-05-01 / 5. szám
nyertek. Ő pedig külföldön angol nyelven számolt be pedagógiai módszereiről. Legutóbb Dániában. Közben azért a pozsonyi rádióban már „bemondóskodott” magyarul. Felesége, Viola asszony a faluban tanít ma is, két kislányuk, Dalma és Réka pedig iskolás.- Ez azért nagy fordulat volt az életében ?- Nem történt itt semmiféle fordulat. Megnyertem ezt a pályázatot. Ez újabb kihívás. Hát, gondoltam, legyen. Helyt kell állni. A Skoda hamar hazavisz. Heti tizenkét órában tanítok angolt. Csak most nem odaát, hanem ideát. Ebben a Komáromban.- És a család?- Otthon lakom legtöbbször. Budán is van egy lakásbérletünk. Naponta telefonálok, ha itt vagyok.- Hová?- Dunamocsra. A lakásra.- Mire a legbüszkébb?- Mikor mire. Most legutóbl arra, hogy lányaimnak jelmezt terveztünk-varrtunk a feleségemmel. Nagy sikerük volt az iskolabálon. Asbóth Jóska végül borral kínál.- Apám bora. És aki ismeri a magyar szokásokat, az az ilyesfajta kínálatot nem utasíthatja vissza. * A hetekben jelezték szerkesztőim, hogy a Duna Televízió egyik bemondójában a temesvári, a marosvásárhelyi, a Csíkszeredái nézők korábbi kedvelt színészüket vélték felfedezni. Keressem meg Marosi Pétert, s ha a hír igaz, mutassuk be őt közelebbről is. Tulajdonképpen látásból ismertem. Néztem már korábban is a Duna Televízióban. Arra is emlékszem, hogy a Pál utcai Fiúk című Film konferálásakor elmondta, mekkora hatással volt rá gyermekkorában Nemecsek jelleme. Magamban még hozzá is tettem, talán inkább Boka szerepét osztanám rá, ha rendezője lennék.- Jó napot, Marosi úr! Igencsak meglepődik, nem tudja, hova tegyen.- Marosvásárhelyen él egy jól ismert Marosi család...- Igen, édesapám és édesanyám íróemberek.- Marosi Barna és Marosi Ildikó ?- Pontosan. A nagyapám Moher Károly volt. Temesvárott pedig egy évig színészkedtem. Örkény István és Sütő András egy-egy darabjában játszottam. Es túléltem a Filmforgatást ...- ??? Még a napra is pontosan emlékszik. Második születésnapja az, hiszen túlélte. 1984. június 2-án Bonchidán forgattak. Kolozsvár mellett, a Bánffy-kastély udvarán a pirotechnikus tévedett. Pár méterrel a tervezettnél arrébb robbantott, és a szó szoros értelmében Marosi Péter repült a levegőbe. Mint a krimiben. Két hónapig nyomta a kórházi ágyat. Bal szemére egy életre szóló, súlyos sérülést szenvedett. Az ő élete tehát egyáltalán nem mesébe illő.- Miért nem játszik? Már bánom is, hogy feltettem a kérdést. A mai magyarországi színjátszás nem az erdélyi iskolának kedvez. Sajnos. Vesztére. Az „eszköztelen”, kozmopolita „játékstílus” miatt mi, magyarországi magyar nézők amúgy is sokat mérgelődünk mostanában.- Az én közönségem odahaza maradt. Egész Székelyföldet bejártuk, faluról falura. Az előadásokat nyáron például este kilenckor, fél tízkor kezdtük. Akkorra már a gazdák megfejték a teheneket, és eljöttek minket megnézni. Itt ő is megnyerte a Duna Televízió pályázatát. Ő is hazabeszélő, hivatással üzen minden este a Kárpát-medence és távolabbi országok magyarjainak. A Kárpát-medence magyar Fiataljai sem ismerik eléggé egymást. Ezért beadott a kuratóriumhoz egy műsortervet, egy lehetséges magazinét. Ebben a magyar-magyar magazinban legMarosi Péter FOTÓ: CSIGÓ LÁSZLÓ alább megpróbálnák közelíteni egymáshoz a felvidékieket, az erdélyieket, a délvidékieket, a kárpátaljaiakat és az anyaországbelieket. Péter konok erdélyi jellem. Akaratereje szinte határtalan. Tamási Áron mintha róla formálta volna Ábelét. Önmagával sohasem elégedett. Elhatározta például, hogy nemcsak bemondja a híreket, hanem szerkeszti is. Mindenkit jószívvel meghallgat. De leginkább a családi véleményt fogadja el. Legfőbb kritikusa Imola asszony, a felesége. Orvos, és természetesen ő is Erdélyből származik. S amikor Marosi Péter megkapta első bemondói Fizetését, kipótolta belőle szülei parabolaantennájának az árát. Marosvásárhely így is közelebb került Budapesthez. SZŐKE SÁNDOR
