Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-04-01 / 4. szám
1 TUDÓSÍTÁSOK Környezetszennyeződés és a lakosság A Gallup közvélemény-kutató intézet összehangolásával a világ több mint 30 országában végeztek kutatást arról, hogy mit gondolnak az emberek a környezeti problémákról helyi és globális szinten, mi a véleményük a környezetvédelemmel összefüggő kérdésekről. A magyar vizsgálat során az ország lakosságát ezer kiválasztott ember képviselte, különböző társadalmi rétegekből. Arra a kérdésre, hogy melyek az ország legfontosabb problémái, a magyarok alig egy százaléka említette első helyen a környezetvédelmet. Viszont a megjelölt társadalmi problémák közül 52 százalékuk nagyon komolynak minősítette ezt a kérdést. így ez a magas megélhetési költségek és bűnözés után a harmadik legfontosabb problémának mutatkozott. Az ország környezeti állapotát a megkérdezettek 72 százaléka tartotta rossznak. A válaszadók 54 százaléka a levegő, 24 százaléka a vizek szennyezettségét, 9 százaléka a mérgező vegyi hulladékokat, 4 százaléka pedig az erdők pusztulását, az atomenergiával és radioaktivitással kapcsolatos kérdéseket említette, mint legfontosabb problémákat. S hogy kinek az elsőrendű felelőssége, illetve kötelessége az ország környezeti állapotának védelme? Az emberek majdnem fele a kormányra hárította a felelősséget, egyötöde a gazdasági vállalkozásokra, az iparra, s a megkérdezettek csupán egynegyede válaszolta, hogy ez az állampolgárok feladata lenne. Ez az elgondolkodtatóan alacsony szintű felelősségtudat részben azzal magyarázható, hogy a válaszadók csupán 9 százaléka érezte úgy, hogy lehetősége van a környezeti problémák megoldására. Társadalmunkban éles határvonal húzódik a 40 évnél fiatalabbak és az annál idősebbek között. A fiatalabb, 1956 után iskolázott magyarok gondolkodásmódja lényegesen pozitívabb, mint az idősebb korosztályoké. Robotok védik az angol folyókat a vízszennyeződés ellen Venezuela fővárosába, ahová férjemet lelkésznek hívta meg a caracasi magyar protestáns gyülekezet, 1992 októberének vége felé érkeztem. A gondos előkészületek eredményeként - még papucs helyett is könyveket csomagoltunk - hat videokazetta is kézitáskánkban lapult. A fölvételeken a Nemzeti Színház kitűnő előadásait hoztuk magunkkal Ablonczy László direktor úr jóvoltából. A budapesti Nemzeti Színház Caracasban? - csillantak föl a szemek, mikor megérkezésünk után tájékoztattuk a magyar kolónia tagjait terveinkről: hogyan is képzeljük el a gyülekezet lelki gondozását, magyarságtudatának ápolását. Azonnal fölmerült néhány probléma is: a tévérendszerek különbözősége miatt át kell játszani a felvételeket, megértik-e vajon a drámákat a másodikharmadik generáció tagjai? A magyar nagykövetség segítségünkre sietett. Első megtekintésre Sütő András Advent a Hargitán című drámáját választottuk. A vetítés előtt megkértek, szóljak néhány szót az íróról, az előadásról, a darab nyelvi-stiláris jellemzőiről. Beszámolómban kitértem a bemutató körüli méltatlan huzavonára, a többszöri halasztásra, a közönség tüntetéssel fölérő megnyilvánulásaira, és arra, hogy a szerző csak jóval a bemutató után vehetett részt a pesti előadáson. Az akkori és a mostani erdélyi életet jól ismerik - segítő akcióik is jelzik ezt ám mégis magyaráznom kellett egyes fogalmakat. Beszéltem a Hargitáról - Tamási Áron csodálatos világáról és a mezőségi Sütő András mostani otthonáról, azt is elmondtam, mit is A Nagy Romlás hótornyai a trópusokon jelent, ha egy székely lány ”a puskás emberrel elmegy a tengerhez”. Próbáltam érzékletessé tenni a legfontosabb szimbólumokat, hogy könnyebben kibomolhassék előttük Sütő drámájának teljes tartalma. A vetítés során az első megjegyzés a következő volt: „Nézd, leverik lábukról a havat!” Ekkor döbbentem rá igazán, csoda történik azon az estén. Az első felvonás végén záporoztak a kérdések. (Néhányan azt is bevallották, hogy nyelvi problémáik vannak, és talán az írott szöveggel sem tudnának megbirkózni, nemhogy a színpadi beszéd néha bizony gyengébb hangfelvételével.) Réka és Bódi monológjánál viszont nem volt szükségük segítségre, és dermedt csendben hallgatták: „Add vissza nekünk, Uram, a kiáltás jogát, hogy felemelt hangon szólhassunk a mi gyermekeinkhez!” Az előadás befejezésekor elhomályosult szemmel meredtek a vak képernyőre, és jó néhány perc eltelt, mire az első halk kérdések elhangzottak. Természetesen érdeklődtek a színészekről, a rendezőről, dicsérték a díszleteket, jelmezeket. Csodálattal szóltak Agárdi Gábor és Sinkovits Imre alakításáról, és főképpen szép kiejtésüket, érthető beszédüket köszönték. Ezen az estén az óhazára gondolt ez a 15-20 ember. Arra az országra, ahonnan szüleik elszármaztak, ahol legmélyebb gyökereik még ma is megbújnak a földben. Arra az országra, amelyért annyit izgultak a rendszerváltás idején, Ceau§escu rémuralmának évtizedeiben, Tőkés László és Sütő András kálváriajárásakor. S hogyan tovább? A kazetták további előadásait már áttetették az itteni rendszerre; hamarosan videokészüléket vásárol a gyülekezet, és Caracasban hat színházi estből álló sorozattal minden magyarnak bemutatkozik a budapesti Nemzeti Színház. (Átvéve a Nemzeti Színház Színvilág című lapjából.) UGRIN ARANKA7
