Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-04-01 / 4. szám
TUDÓSÍTÁSOK A magyar kultúra napján, a Himnusz 170. születésnapján nyitotta meg a Budavári Zeneművészeti Alapítvány régészetünk doyenje, a 83 éves László Gyula Széchenyi-díjas régészprofesszor kiállítását az Országos Széchényi Könyvtárban. A kiállítás gondos figyelmet fordít a sokoldalú tudós életművének minden területére, amire kötelezi is a gazdag életmű, s ezzel igen hasznos szolgálatot tesz a közművelődésnek. A kiállításon helyet kaptak László Gyula könyvei. S noha az évek során számos művét olvastam, igy együtt látva meglepett publikációinak nagy száma. Művészeti íróként az olasz reneszánsz művészeiről, legfőképpen azon-László Gyula tudományos pályájának jellemzője egyébként, hogy mindig egzakt adatokra alapozza elméleteit, de új tények, nyomós érvek hatására képes feladni vagy módosítani nézeteit. A mégoly éles, de baráti hangú vitákat a tudományos haladás feltételének tekinti. Viták pedig voltak bőven, különösen a híressé vált kettős honfoglalás elmélete körül. Erről is kiadványok tanúskodnak a kiállításon. Előfordulhat, hogy a sokunk által tisztelt régész, festő és művészeti író munkásságának valamelyik részterülete eddig rejtve maradt valaki előtt. Most a budai Várban mindenki tudomást szerezhet arról, hogy a nagy tudású László Gyula, számos művészeti, régészeti és őstörténeti munka RÉGÉSZPROFESSZORA SZÉCHÉNYIBEN László Gyula ban kortársairól, például a szobrász Medgyessyről, Borsos Miklósról, a festő Barcsayról jelentetett meg monográfiát. Az ősember művészetéről, a nagyszentmiklósi kincsről, vagy Vértesszőlőstől Pusztaszerig címmel a honfoglalás előtti Kárpát-medence régészetéről szóló könyvei egyéni műfajú írások: az addigi tudományos eredményeket foglalják öszsze és népszerűsítik, megtűzdelve a szerző véleményével, kommentárjaival. Hadd említsem meg az 50 rajz a honfoglalókról című könyvét, melynek böngészésével számos estét töltöttünk el kislányommal. A régész, a tudós, a festő László Gyula közös munkája ez. Kamaszkorom egyik vakációjának volt felejthetetlen olvasmánya A honfoglaló magyar nép élete című könyve, amely a közelmúltban új kiadásban is megjelent. Nagyobb hatással volt rám a könyv, mint egy romantikus regény lehetett volna, hiszen a fantáziát meglódító ismeretek mindegyike bizonyított, vagy erősen valószínűsített adalékként száz szállal kötődött a valósághoz. Aláhúzta ezt a benyomást, hogy maga rajzolta meg elgondolásait, rekonstrukciós elképzeléseit egykori magyarok életéről. szerzője műveinek illusztrációin kívül érmeket, szobrokat, festményeket és rajzokat is készített. Festményeiből bő válogatást láthat az érdeklődő a könyvtár előterében. Érmei inkább családi vonatkozásúak, míg kitűnő, karakteres és dokumentumértékű portrérajzai jeles kortársairól, többek között Lyka Károlyról, Medgyessyről, Kassákról, Kós Károlyról, Szabó Lőrincről és Kodályról teszik teljessé a képet. KOVÁTS ALBERT A GYŰLÖLET SZOBRA 1938 őszén az első BÉCSI DÖNTÉS következtében a Felvidék egy sávja visszakerült az „anyaországhoz”. Nemcsak a színmagyar, vagy többségében magyar lakosságú vidék jutott így vissza Magyarországhoz, akadtak oly községek is, amelyekben zömmel Csehszlovákia államalkotó testvérnemzete, a szlovák jelentette a többséget. Ilyen település volt S. Nagyközség is, szülővárosom vonzáskörzetében. A Monarchia idején született idős nemzedék békés bölcsességgel fogadta a történelem szeszélyes játékait, az utánuk jövőkben viszont már ott lobogott a beléjük oltott magyargyűlölet. így érthető az örömmámor, amely a „felszabadító” szovjet katonák érkezésével öntötte el őket 1945 tavaszán, s mely a Republika feltámadását is meghozta! Nagyon hamar felállították a falubeli „hős” partizánlány szobrát, éspedig a kéttornyú templomuk főbejárata közelében, ahol a tizenhat éves „partizánlány” halálát lelte. Ám nem a háborúban, a háború alatt, hanem azon a bizonyos, számukra szomorú őszön, 1938 novemberében. Városunkba egy ködös keddi napon, november nyolcadikán, harangzúgás közepette vonultak be a magyar csapatok; tizennégy évesen, egy főtéri banképület lapos tetejéről néztem a kivonult, modern csehszlovák hadsereghez képest szánalmas szegényen felszerelt magyar katonákat. Vasárnap, november 13-án ünnepi misét tartottak S. kéttornyú templomában. A templomhajóban ott szorongtak a hívek, jelen volt a helybeli intelligencia is s a magyar katonaság, élen a tisztikarral. A mise végeztével, amikor a kiáradó tömeg nyomán megjelentek a tisztek, egy tizenhat éves diáklány rálőtt az egyik fiatal tisztre. Agyonlőtte. A tisztek is fegyvert rántottak és lelőtték a merénylőt. Bent még zúgott az orgona, kint, a templom előtt óriási riadalom: két vértócsában két fiatal halott - egy szlovák diáklány és egy magyar tiszt. Nem ismerték egymást, mint ahogy én sem ismertem őket, egyiküket sem. Messze környéken ez volt az egyetlen atrocitás. Gyilkosság a javából, s ezt sosem lehet „hőstetté” magasztosítani, hamis nimbusszal övezni. Szobor állíttatott egy templom bejárata mellé. Bizonyára még mindig ott áll. Pedig a Gyűlölet szobrát le kell dönteni, hogy helyette, elfogadván a közös történelmi múltat, békejobbot nyújthasson egymásnak szlovák és magyar, magyar és szlovák.
