Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-01-01 / 1. szám
Gyalog a Szigetközön át Hétfőn, október 19-én a reggelinél még csomagoltatok két szendvicset az útra. A pincér már tudja, hogy ki vagyok. Nem enged fizetni a szendvicsekért. Jólesik ez a kis jel. Jólesik az is, hogy a kulcs leadásakor a portán „Sok szerencsét !”-tel búcsúzik az ügyeletes asszonyka. A szálloda előtt 10-20 ember várakozik. Felveszem a hátizsákot, kibontom a nagy, 3 méter (9 láb) hosszú, kék-fehér transzparenst, s elindulunk a Kossuth híd felé. A járókelők többsége zavarban van, úgy csinál, mintha nem is látná a felvonulást, csak a sajtó nyüzsgését figyelik. Van aki hosszan silabizálja a transzparens szövegét: „Save the Blue Danube” (Védd meg a Kék Dunát) meg az aláíró szervezetek neveit, s ritkán olyan is akad, aki egy biztató mosollyal kifejezi együttérzését, de menetünkhöz senki sem csatlakozik, ugyanaz a húsz ember halad a transzparens me-FOTÖK: SZÁNTÓ TAMÁS ÉS CSIGÓ LÁSZLÓ gett egy óra múlva is, mint akikkel elindultunk. Győrújfalu az első helység. Talán 30 felnőtt vár ránk, na meg az iskola kivezényelt diákjai. Elmondom nekik jövetelünk célját, elmondom, hogy az ő dolguk megvédeni a Dunát s ezt az egész világon egyedülálló tájat. Hivom őket, hogy legyenek ott szerdán, 21-én, amikor átlépjük a határt. Segítsenek leállítani az elterelési munkálatokat. Udvariasan hallgatnak, s mikor látják, hogy a győriek nem kísérnek tovább, ők állnak a helyükre, s kísérnek a következő faluig. Mellettünk kiszáradt folyómedrek maradnak el, halott fák karjai nyúlnak az égbe, előttünk a tönkretett ártér, a formálódó sivatag zordon képe. A Szigetköz, melyet valamikor úgy szabdaltak keresztül-kasul a Duna mellékágai, hogy a szigetek végtelen sorának tűnt a térség, most kiszáradt folyómedrektől, halott fáktól sárgállik, haldoklik, a végét járja. Itt a Kisalföldön az évi csapadék kevesebb, mint a bugaci pusztában. Ezt a térséget a talajvíz éltette, s ez veszett el, amikor a medermélyülés miatt lesüllyedt a talajvíz is. A meder mélyülését egyrészt az okozta, hogy az Alpokból érkező kavics, mely a múltban a medret bélelte, ma már nem ér ide, felfogják azt az osztrák vízi erőművek, másrészt az, hogy rablógazdálkodással kibányászták a korábban lerakodott kavicsot, s ettől „kilyukadt” a meder. Ahhoz, hogy ide visszatérjen az élet, visszatérjen az a mesevilág, melyben otthon volt a nyuszt és a hermelin, melyben a kócsag és a kanalas gém fészkeit rejtegette a ligeterdők lábánál az ősszőlő, ahhoz nemcsak a Duna elterelését kellene megakadályozni, ahhoz vissza kellene tölteni a kimélyült medret is. A viszszatöltéshez persze a legjobb nyersanyag az erőmű gátjaiba épített kavics. Ezt a helyreállítási munkát fedezné a Világbank kölcsönelengedéssel, ami sok éven át biztosítaná a munkaalkalmak ezreit a környéken. Bizony távolinak tűnik most ez a terv, miközben vonulok a kis csapat élén a poros úton. A fiúk Faluról falura haladva megismétlődik a fogadtatás képe. Itt pohár tiszta vízzel, ott kenyérrel és sóval fogadnak. Ásványrárón még mikrofont is kapok, Hédervárra még a szomszéd falvakból is bejöttek néhányan. Mint Mohács előtt a véres kardot, viszem nekik a hírt, hogy közeleg az utolsó ütközet, hogy ott kell lenni, hogy nekik kell ott lenni! Udvariasan hallgatnak, elkísérnek a falu határáig vagy a következő faluig, elmondják a gondjaikat, bajaikat, örömüket fejezik ki azon, hogy 36 év után sem kopott meg számon az anyanyelv, beszélnek mindenről, csak azt nem kérdezik, hogy hánykor is találkozunk akkor Rajkán? Hol is van a rajkai vonatállomás? Hánykor ér be a vonat? Néha rossz érzésem van emiatt, aztán elhessegetem, hogy biztos azért nem kérdezik, mert tudják. Lassan kialakul az „állandó” csapat. Összesen öten voltunk, akik végigjártuk a közel 100 kilométeres utat Győr és Rajka között. Én és a négy „fiú”. A nevüket nem tanultam meg. Ők engem „professzor úrnak”, én őket „fiúk”-nak szólítottam, s csak egy héttel később, a búcsúlevelükön tűnt fel a nekem sokkal kedvesebb „Béla bácsi!" megszólítás, s aláírásként a négy név: Rivén Balázs, Örömy Zoltán, Veldár András és Rajta Viktor. Ahányszor rájuk nézek, felmelegszik a szívem. Olyan tiszták, olyan egészségesek, olyan „nemes, küzdő, szabadlelkű diákok”, mint a Pál utcai fiúk alakjai. Azért jöttek, mert olvasták valahol, hogy milyen volt Martin Luther King útja, s azt is, hogy egy „amerikai tanár” szerint 40 000 ember megmentheti a Dunát is, meg a nemzet becsületét is. Jöttek szülői engedély nélkül, jöttek gyalog és autóstoppal, jöttek pénz és elemózsia nélkül, jöttek, mert a szívük azt diktálta, hogy itt a helyük. Ketten Székesfehérvárról, ketten Budapestről valóak. Ahogy nézem őket, állandóan azon jár az eszem, hogy hol a többi? Mitől van az, hogy ebből a négy fiúból érző, küzdő, hazaszerető embert neveltek a szülei? Hol van a többi? Hol van a többi? LIPTÁK BÉLA (Folytatjuk) lj
