Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-01-01 / 1. szám

alezredes udvarias, szalutálva adja át Boross Péter belügyminiszter engedélyét s a levelet, melyből megtudom, hogy felvonulásunkról minden érintett rendőrőrsöt értesítettek, s terveinkről a szlovák határőrséget is tájékoztatták.

Délelőtt 11-kor néma felvonulással indulunk a Parlament elől. Lehetünk vagy ezren. Később azt hallom, hogy a pontos indulásunk miatt lemaradt a résztvevők fele, mert magyaros pontatlansággal érkeztek, arra számítva, hogy az indulás előtt még hosszú szónoklatok lesznek. Az Alkotmány útról kikanyarodunk a Bajcsy-Zsilinszky útra. Jobbomon egy MDF-es képviselő, balomon Vargha Jancsi, a Duna Kör ellenzéki beállítottságú elnöke. A felvonulók között sok az idős ember, ezért lassan haladunk. A József Attila útról aztán kikanyarodunk a rakpartra, majd befejezésül az Akadémia lépcsőjéről rövid beszédet mondok: „Elmúlt a szavak ideje, elérkezett a tetteké! Most azonnal indulok egy többnapos gyalogúira a Szigetközön át, hogy ott támogatókat gyűjtsék, kikkel együtt majd szerdán, 21-én reggel Rajkánál átlépjük a határt. Ha leszünk annyian, mint az osztrákok voltak Hainburgnál, akkor leállítjuk a Duna elterelését. Nagyon kérem, mindannyian legyenek ott!”

Délután 3 körül értünk Győrbe. Első dolgunk az volt, hogy átmenjünk Szlovákiába ellenőrizni, hogy mire is számíthatunk? A szlovák határőr hosszan forgatja az útlevelemet, nézegeti matyóhímzésű, Kossuth-címeres, sárga síkabátomat, s jó magyarsággal, de jóindulat nélkül mondja: „Szóval maga lenne az a Lipták Béla?!” A csallóközi falvak egyikében betérünk a kocsmába, hol két asztalnál is kemény ulticsata folyik. „Hallották, hogy tüntetés lesz a Duna elterelése ellen?” - kérdezem. „Hát azt hallottuk volna” - válaszolja egy vastag nyakú, vörös arcú, henteskülsejű ember. „És maguk ellene vannak az elterelésnek?” - feszegetem tovább a kérdést. „Hát már ki ne volna ellene?” - mondják egyszerre többen is. „Szóval ott lesznek a tüntetésen?” - kérdezem felcsillanó reménnyel hangomban. Mint a hülyére, úgy néznek rám, válaszra sem méltatnak, ultiznak tovább.

Este 7-re visszaérünk a Rába Szállóba, megbeszélésre a győri környezetvédőkkel. Aztán megvacsorázom. A vendéglőben nem hallok magyar szót. Hozzám is németül szól a pincér, s örömmel vegyes csodálkozás ül az arcára, mikor magyarul válaszolok. Hiába, nehéz időket él az ország, a győri lakos nem engedheti meg magának a vendéglőt.12