Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-09-01 / 9. szám
4 A HÓNAP Két vita - és ami mögötte van Nyáron nem szokott történni szinte semmi, hiszen aki csak teheti elmegy nyaralni, megáll az élet a nagyszervezetek világában is. Magyarországon is így volt ez sokáig - meg talán így is lesz egy-két év múlva -, de nem most. Bármilyen meglepő, de tény, hogy bőven maradt elemzésre méltó, elgondolkozásra késztető eseménye a meleg nyári heteknek is. A változások sodra, sebessége, s az évtizedek alatt összegyűlt megoldatlan gondok tömege rákényszeríti az új magyar politikai elitet arra, hogy immáron tizenhatodik hónapja úgyszólván szünet nélkül vívja egymással csatáit. Július is produkált két olyan belső konfliktust, amelyeknek rövid bemutatása azért is hasznos lehet, mert bennük alapvető problémákra ismerhetünk. A legutóbbi számban megpróbáltuk érzékeltetni az elmaradt országos sztrájk körüli viharokat és arra is utaltunk, hogy aligha marad mindez komolyabb következmények nélkül. Hát nem is maradt. Csodát láthatott az állampolgár a parlamentben. Az MDF, az SZDSZ és a Fidesz közös javaslatának vitáját, melyet - ezek után nem lehetett kétséges - természetesen el is fogadtak; a szocialista párt heves ellenkezése közepette. A csoda tárgya pedig a szakszervezeteket érintő két törvény volt, s mindenki tisztában volt vele, hogy e két törvény a korábbi rendszerből megmaradt nagy szervezeti monstrumok ellen irányult. E ponton némi magyarázat szükségeltetik. A korábbi politikaihatalmi rendszer összes fontos intézménye vagy elporladt, szétesett az elmúlt két-három év lázas változásainak nyomása alatt (mint a KISZ meg a Népfront), vagy pedig teljességgel elvesztette a politikai befolyásolási lehetőségét (mint például az MSZMP). Mindez azonban nem igaz a szakszervezetekre, s ez már azért is fura jelenség, mert a változások kezdetén éppen a munkavállalói világban formálódtak meg az első olyan szövetkezések, melyek hadat üzentek a rendszer egészének. Igen ám, de ezek az új szervezetek csak addig látszottak politikailag rendkívül fontosnak, amíg az „igazi” pártok át nem vették a folyamatok irányítását. A választások után kialakult rendszerben pedig minden olyan szervezet jelentéktelenségre ítéltetett, amely nem kapcsolódik közvetlenül a hat párt valamelyikéhez. S itt kanyarodhatunk vissza tulajdonképpeni történetünkhöz. Már az októberi taxisblokád leszerelését intéző tárgyalások során is föltűnt, hogy létezik és erőt mutat az MSZOSZ, azaz az átalakult szakszervezeti szövetség - de akkor még ezt sokan múló epizódnak tekintették. A júniusi sztrájkfelhívás azonban abból a szempontból megijesztett minden ellenérdekű felet, hogy mi történhet akkor, ha tényleg ott áll e - maradványnak tekintett - szerveződés mögött a többmillió dolgozó? Hál’ istennek a próba elmaradt, viszont nagy hirtelen mindenki érdekeltté vált a nagy szakszervezeti centrum korlátozásában (netán felmorzsolásában), s ennek az alapja pedig az anyagi függetlenség. Ezért a törvények a szakszervezeti vagyon zárolását indítványozták, továbbá a szakszervezeti díjak Fizetésből való automatikus levonhatóságának megszüntetését. A vagyon szét-, elosztásáról pedig majd csak az új szakszervezeti választások után döntenek. A képlet tehát nagyon is világos: létrejöhet még a politikai egység a jelenlegi hatalom és ellenzéke között - ha a jól ismert ellenség; a pártállam ellen kell harcolni. Hisz ez az egység akkor még meg is volt, amikor ez volt a feladat. Innét tehát a csoda, de ne nagyon reménykedjünk, mert már más darabja aligha maradt meg az előző rendszernek. Másfelől pedig a szakszervezetek nagyon is vitatják állampárti maradvány minősítésüket, mondván, hogy ők már megváltoztak, és nem tehetnek róla, hogy a tagság újra őbeléjük helyezte a bizalmat. Fordulnak is fűhöz-fához, sajtóhoz, és nemzetközi fórumokhoz, s ma még nem látni, hogy mindezt milyen sikerrel teszik. S magyarázható a kormány serénykedése is; hiszen a sztrájkveszély idején meglegyintette őket annak a fölismerése, hogy esetleg több úr is lakik a házban. Minden hozzáértő tisztában van azzal, hogy ősztől - talán októbertől - mikor amúgy is naponta számolni kell majd a tömegek elégedetlenkedésével - lásd energia- és tüzelőárak - jó lenne látni valaki olyan munkavállalói képviselőpartnert, aki tényleg partner is. (Márminthogy lehet vele eredményesen tárgyalni, valamint egészen biztosan lehet tudni, hogy kit és mit képvisel.) A törvények tehát megvannak, a harag és a kétségbeesés is megvan; most az MSZOSZ-on a sor, hogy meg tudják-e győzni a többmillió munkavállalót arról, hogy őket is sérelem érte, nemcsak a szakszervezeti bürokrácia feltételrendszerét. Mint minden ilyen összegubancolódott társadalmi-politikai konfliktusban, igy ebben az ügyben is nehéz tisztán látni. Az tény: az érdekképviseleti oldala a legzavarosabb az új magyar politikai rendszernek, s ősz végére elválik, hogy sikerül-e előrébb lépni a megvilágosodásban. * * * A másik nagy port fölvert ügy a fentiekhez képest ártatlannak tűnik. Nevezetesen az, hogy a köztársasági elnök nem erősítette meg a miniszterelnök által a rádió és a tévé élére kinevezni ki-
