Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-08-01 / 15. szám
6« HAZAI KÖRKÉP volt a lakók száma. S hogy kikből áll a budaörsi tábor? Havasné Váradi Anna szociális gondozó így összegzi:- A táborlakók kilencven százaléka férfi, hatvan százaléka pedig harminc-ötven év közötti, tehát aktív korú. A lakók nyolcvan százaléka ma már dolgozik. Nagy szó ez, részben azért, mert ebben a nehéz időszakban is sikerült nekik munkát találni, részben azért, mert vállalják a normálisabb életformát. Az itt lakókat egyébként két nagy csoportra lehet osztani - folytatja Váradi Anna. - Egyikük azért vált hajléktalanná, mert nem kapta meg azt a szociális segítséget, amelyre szüksége lett volna bizonyos élethelyzetben, más részük viszont önként választotta az úgynevezett csöves életformát. Az utóbbiak közül sokan, a jó idő beálltával el is hagyták a tábort, s talán majd később, őszszel visszatérnek, visszahozza őket a hideg. Akad olyan is a lakók között, aki itt lakik, rendesen dolgozik hét közben, ám a hétvégéit „szabadon” akarja eltölteni: szombat-vasárnapra eltűnik, bemegy a városba, s pádon, aluljáróban, pályaudvaron alszik, ahogy megszokta. Még az idősebbek között is van, aki nem tud lemondani az efféle „szabad életről”. Egyik hetvenéves lakónknak, B. bácsinak megfagyott a lába, amputálták az ujjait. Mégis, amikor megenyhült az idő, nem tudtuk őt visszatartani. Itthagyta a szállást, a napi háromszori ingyen kosztot, és nekivágott a világnak. Hogy miből él? Amit a kukákból guberál, abból tartja fenn magát. Közben tudja: az idősebb hajléktalanokat előbbutóbb a kukáktól is ellökik. * * * Egy szociális munkás mondta a hajléktalanok körében szerzett tapasztalatairól:- „Számomra az volt a megdöbbentő a velük való találkozásban, hogy akiről azt hittem, hogy hetven év körüli, az mindössze 45-50 éves volt, és akit középkorúnak véltem, az legfeljebb huszonöt volt.” - Hasonló tapasztalatokat szereztem magam is, amikor a budaörsi táborban néhány lakóval beszélgettem. K. László 47 éves, de az egész tábor bácsinak szólítja. Nem véletlenül ...- Rendezett családi életet éltem feleségemmel és az azóta felnőtt fiammal egészen 1980-ig. Akkor szegény feleségem meghalt, s magamra maradtam. Nehezen tűrtem a magányt, meg aztán akkor még nem voltam ilyen öreg, hát újra megnősültem. Elvettem egy özvegyasszonyt, akinek egy leánygyermek kivételével felnőtt gyerekei voltak. Ő is eladta a házát, én is, közösen vettünk egy másikat, és összeköltöztünk. Egy ideig elég jól megvoltunk, de aztán feleségem lánya megbolondult: sem tanulni, sem dolgozni nem akart, pedig akkor már 16 éves volt. Feleségem pártolta őt, meg pénzzel tömte, és ezen egyre többet veszekedtünk. Egész életemben otthon dolgoztam, cipész a szakmám. A munkához azonban nyugalom kell. Ez hiányzott a legjobban, otthagytam tehát a családot. Eljöttem Pestre, a Csepel Művekhez dolgozni. Munkásszálláson laktam egészen addig, amíg megszűnt a munkalehetőség és a szállás is. Hazamenni nem akartam, így egy kőműveshez szegődtem el segédmunkásnak, „feketén”, bejelentés nélkül. Jól kerestem, nem panaszkodhattam, és lakbérre sem kellett kőkénem, mert a kőműves kertjében meghúzhattam magam egy fészerben. Nem is lett volna semmi baj, ha nem erőltetem meg magam, és nem kerülök kórházba sérvvel. Megoperáltak, de utána már a kőművesnek nem kellettem legyengülve, betegen. Nem volt más választásom, mint a hajléktalankodás. Közben ugyanis az egész házat elfoglalta a feleségem családja: élettársat talált magának a lánya, és odavették magukhoz az anyósomat is. Még a ruháimnak és a szerszámoknak sem találtak helyet a házban, összekötötték egy batyuba, és letették a pincébe. Három évet húztam le hajléktalankodva, megedződtem, igényeim már nincsenek. Amíg lehet, itt maradok a táborban. Most, hogy újra dolgozom, majd összegyűjtők egy kis pénzt, ügyvédet fogadok, s megpróbálom visszaperelni a házrészemet. * * * H. Ilona 30 éves, sovány testalkatú, szőke, fehér bőrű asszonyka:- Szüléimre nem emlékszem, mert kétéves koromban intézetbe adtak, és sohasem látogattak. A többi állami gondozott lányhoz képest nekem elég jól indult az önálló életem, mert szakmát tanultam, varrónő lettem. Egy ideig egy vidéki ruhagyárban dolgoztam, de olyan keveset kerestem, hogy alig tudtam fizetni az albérletet, ahol harmadmagammal laktam egy szobában. Ezért elhatároztam, hogy akár koplalás árán is, félreteszek egy kis pénzt, és felköltözöm a fővárosba. Egy évig csak tejet ittam, és hozzá üres kenyeret ettem. De végre sikerült Pestre albérletbe költözni. 83-ban megismerkedtem egy fiúval, aki családban, szüleivel élt, és hozzámentem feleségül. Csupán egyetlen hónapig tartott a házasság. Az anyósomék nem tudták megbocsátani, hogy intézeti lány vagyok, állandóan csipkedtek, piszkáltak. Egy évvel ezelőtt találkoztam Zolival, aki szintén állami gondozottként nőtt fel, és csak tengődött a világban. Megszerettük egymást, de az albérletembe nem vihettem, mert a főbérlő megfenyegetett, hogy kitesz. Zoli akkor már jól ismerte a
