Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-08-01 / 15. szám
IRODALMUNK KINCSESTÁRA <7 dalt leülök, vacsorát rendelek és figyelem. Semmi feltűnőt nem találok egyelőre a viselkedésében. Most már meg kell tudnom az igazat. Lopva, hogy ne vegye észre, a ruhafogashoz megyek. Megnézem a kalapját. B. N. monogramm van benne. Ezen a nyomon indulok tovább. Fizet, indul. Várok egy kicsit, aztán megyek utána. Sarkában vagyok, sötét utcákon keresztül kísérem. Arséne Lupinre gondolok, a sok detektívregényre, amit olvastam, de nem jut okosabb az eszembe, mint a régi és kézenfekvő módszer: utánamenni, megtudni, hol lakik. Ötödrangú szállodába megy be. Kikérdezem a portást. Annyit tud róla, hogy valami könyvügynök. A szívem megdobban. Agyafúrt emberrel lehet dolgom, precízen és a legmesszebb menő óvatossággal dolgozik. Miért éppen könyvügynöknek adta ki magát? Általában a detektívek vidéki borkereskedőknek, kataszteri hivatalnokoknak, adóellenőrnek szoktak bemutatkozni. Arról ismeri meg őket az ember. De ez alaposan dolgozik és eredetien. Könyvügynök! Persze, a könyvek révén akar a közelembe férkőzni. Rettenetes. Úgy látszik, a hurok szűkülni kezd a nyakam körül. Szobát bérelek a szállodájában, lefekszem. Reggel ott leskelődöm az ajtaja előtt. Mikor kijön, félreugrom. De meglát. Meghökken: lerohan a lépcsőn. Végem van! Most a rendőrségre megy. Ha nem vagyok ügyes, most elvesztem. Az önfenntartás ösztöne erőt ad. Kocsiba vetem magam, és utána! A pályaudvarra megy ki. Jegyet vált Pomázra. Borzasztó, ez az ember mindent tud. Hogy nyomozhatta ki, hogy tízéves koromban Pomázon voltam egyszer. Pomázon adatok vannak, esetleg okmányok is gyermekkori életemről. Ezek bizonyosan mind ellenem szólnak, a modern pszichológia elméletei szerint bűnözésre való hajlamaim bizonyítására. Alapos munka, annyi szent. Meg kell előznöm, együtt kell érkeznünk Pomázra. A folyosón leskelődöm. Nem lát meg, azt hiszem, ha csak nincsenek tükröző készülékei - de lehet, hogy lyukat fűrt a falon keresztül, és azon vizsgál. Biztosan. Pomázon sikerül előre leugranom a vonatról. Elbújok egy házikó mögött. Néhány perc múlva látom, arrafelé rohan. Sápadt, izgatott. Érzi, hogy nagy munkája befejezéséhez közeledik. Nem rejtőzhetem tovább, még egy pillanat, és meglát. Hiába minden - elvesztettem a játszmát. Hogy is győzhettem volna? Legjobb, ha megadom magam, akkor talán rá tudom venni, hogy ne vasaljanak meg. Elébe toppanok. Megáll. Rám néz.- Megadom magam - mondjuk mindketten egyszerre. Aztán úgy folytatja:- Nem bírom tovább, detektív úr. Két napja próbálok menekülni. Jobb, ha bevisz, legalább megtudom végre, mivel vádolnak. Leveszem az álszakállamat. Ő is. Felderül az arca.- Kovácsik úr? Hát nem emlékszik rám?- Várjon csak...- A Pomázi Könyvterjesztőtől... Két évvel ezelőtt hoztam azokat a detektívregényeket... Gondoltam, már kiolvasta őket, és vesz egypárat az újakból. Már kétszer kerestem a lakásán... Most aztán itt állok, és nem fogom megtudni soha, miért keresett volna a detektív, ha csakugyan detektív lett volna, és keresett volna.
