Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-07-01 / 13. szám
KILÁTÓ IS lepetéssel ért fel, amikor a johannesburgi repülőtéren a barátságos diplomata határozott ígérete ellenére senki hivatalos ember nem várt. Merthogy azért ez egy rendőrállamban véletlenül sem fordulhat elő. Ott voltak viszont a johannesburgi Papp Andorék - ugyancsak teljesen váratlanul, mivel egy véletlen telefonbeszélgetés során tudomást szereztek a pesti vendégek érkezéséről... S ettől kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Kaptunk persze sok szemrehányást sokfelé, hogy miért nem előbb szóltunk, szerveztek volna még ilyen vagy olyan programot. És nehezen hitték a tényeket tartalmazó választ: ugyan kinél, hogyan lehetett volna jelentkezni? A vendégszerető Papp család dél-afrikai sztorija akár tipikusnak is mondható. Ők sem Dél- i Afrikába készültek (senki sem!), de innen érkezett meg az első konkrét ajánlat az olaszországi lágerbe. Papp Bandi szerszámkészítő volt, és amikor megérkeztek - megint csak tipikus a történet: egy szál ruhában, jóformán üres kofferral -, kétszer 45 órás munkahéttel kezdett! Nem tévedés, KÉT SIKEREMBER BÁCSYLÁSZLÓ A ház, ahol beszélgetünk, valóságos palota; a csodás levegőjű, ápolt kertekkel teli Pretoria fölé magasodik. Háromszintes, és halk lift közlekedik benne. És ami a legfurább: a falak közül egyik sem zár be derékszöget. Akárcsak a mi házunk - vágta rá pesti barátom, akinek meséltem a történetet. A különbség az, hogy Bácsyéknál ez tudatos remeklés. Bácsy László, akinek apját az ötvenes években, mint kulákot csukták börtönbe, 1956 után az NSZK-ból három helyre pályázott: Ausztráliába, az USA-ba és Kanadába. Amikor megérkeztek Dél-Afrikába, a postánál kínáltak munkát. „A gond az volt, hogy Jolikának, aki műszaki rajzoló volt, csak Pretoriában találtak helyet.” A napra jól emlékeznek: 1957. február 10-én érkeztek. „A hotelszobában az első éjjel egy patkány megrágta az ujjamat... Reggel aztán kerestük a posztofiszt, ezt az egy szót ismertük. De hogy a buszmegálló merre van, azt nem tudtuk megérteni. Amikor végre megtaláltuk a hivatalt, kiderült, hogy a műhelyben várnak bennünket. Dél körül értünk oda, jó nagyot néztek. Ezután minden reggel gyalog mentünk.” „Ötven font volt a havi fizetés, adtak tizenkét font előleget. Ha jól emlékszem, egy héten négy fontot költöttünk. Rögtön átmentünk egy tiszta albérletbe, utána béreltünk egy kis lakást. Tizennégy hónap után egy privát textilgyárba kerültem szerszámkészítőnek. Hatvankettőben önállósítottam magam, felvettem egy szerszámkészítőt, azután még egyet, és a végén szép kis üzemem lett. Átálltam az autóalkatrész-gyártásra, akkoriban indult itt meg a Mercedesgyár. Ma már több nagy autógyárnak dolgozunk.” „Mindig csak arra kérem a Jóistent, hogy egészséget adjon, a többit én elintézem. Csodálatos, hogy az ember mire képes, ha akar. A magyarok nagy részének szerintem nem érdemes idejönnie. Talán jobban élhet, van egy háza, egy kocsija. De ezt Magyarországon is sokan elérik ma már, ha keményen dolgoznak! Itt nincs is más választás. Itt nincs olyan, hogy leszázalékolnak valamiért, azután majd valahogyan elboldogulok.” HALÁSZ LÁSZLÓ Háza, mint egy erőd. Johannesburg kertvárosában hatalmas fal vesz körül egy különös luxusgettót. Mintegy száz ház sorakozik itt, az egyenként 400- 500 négyzetméteres világot belső kertek, csobogó szökőkutak teszik földöntúlivá,. paradicsomivá. Hogyan lesz valakiből a pécsi technikum után országos hírű, sikeres bányász üzletember Dél- Afrikában? „Erős akarattal. Kell lennie valamilyen célnak, és dolgozni kell, mint tíz lónak. Négy nappal az érkezés után már a föld alatt dolgoztam az aranybányában, napi nyolc-tizenkét órát. Három nyelvet kellett tanulni egyszerre, az angolt, az afrikánszt és a fekete bányászok nyelvét, a fanagalót. Ez egy keveréknyelv, 90 százalékban zulu. Elengedhetetlen, hogy mindenki, aki a föld alatt dolgozik, ezt beszélje.” „Vájáriskolába mentem, majd utána egyetemen tanultam. Hat évig tartott... A diploma után bányász-szakmenedzser lettem, ez gyakorlatilag részlegvezetői feladat. Fokozatosan mentem előre, 1981-ben kineveztek vezérigazgatóvá, később műszaki tanácsadóvá. Ez a mi rendszerünkben a vezérigazgató felett van. A Johnnies bányáiban hetvenezer ember dolgozik. A mi cégünké a világ legnagyobb platinabányája, van négy hatalmas aranybányánk, és jókora szénbányáink.” Halász László magyar ügyekben egyébként sértett ember. Joggal. Amikor 1978-ban nagybeteg édesanyját akarta meglátogatni, Hegyeshalmon nyolc órát váratták, és végül nem engedték be, mint a fajüldöző Dél-Afrika állampolgárát. A fájó seb azonban nem akadályozza meg abban, hogy ma már magyar bányászok kihozataláról tárgyaljon. „Nálunk elég kevés a jó szakember, otthon meg leülőben van az iparág. És miért ne lehetne valami kölcsönösen előnyös dolgot csinálni, nem igaz?”
