Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-01-01 / 1. szám

60 IRODALMUNK KINCSESTÁRA KRÚDY GYULA A titkos szoba Szindbád egykor körülbelül másfél esztendeig fogságban volt egy nőnél, és ezt sohasem tudta elfelejteni. Artémizának hívták az asszonyt, és egy erdőtulajdonos­nak volt a felesége azon a vidé­ken, ahol nagyszakállú papok mondják a misét, és a kis Jézus­nak drágakőből van a szeme. A behavazott tornyon varjú üldö­gélt, tán ugyanaz, amelyik még Szindbádot a nagy kőház vasko­saras ablakán kikandikálni látta, midőn a szép Artémiza foglya volt. A rejtett szoba, ahol Szind­bád a felvidéki városkában más­fél esztendeig meghúzódott, ahol régi emberek kivágták a falakat, és mindenféle titkos utakkal lát­ták el a házat és környékét: egy emberöltő előtt ugyancsak férfit rejtegetett, de akkor még Artémi­za anyja kezelte a kulcsokat. A megkopott falon, a kanapé felett német vers volt olvasható, ame­lyet a régi lakó unalmában a fal­ra írt. A szekrényajtó belső felén ugyancsak mindenféle dátumok szerepeltek, amelyeket ingváltás közben, szórakozottan az ajtóra felírt Szindbád elődje. Egy kóbor lovag lakott itt - mert abban az időben még voltak ilyenek ha­mispénz és hamisjáték miatt ke­resték a drabantok. Artémiza anyja eldugta a menekülőt, ráfog­ta, hogy bujdosó hazafi, és az ak­kori öregúr, a ház feje megelége­detten bólingatott a fejével, hogy már nem neki kell a rejtett szobá­ban lakni, ahová néha egész télen át nem fűttetett be a kemény asz­­szonyság... Szindbád nevettében az öklét harapdálta, midőn e szi­gorú, házsártos és erkölcstelen asszonyságokra gondolt, akik a férjüket verték, míg a szeretőjük­kel verették magukat, a nőcselé­deiket számon tartották a fekhe­lyeiken, mielőtt a kerti kapun ki­osontak volna a házból, el éjsza­kára ... Vajon ki lakik e rejtett szobá­ban? - gondolta egy napon Szindbád, mint a legtöbb fogoly, aki időközönként visszatéreget arra a helyre, ahol erős tornyok és magas falak között büntetés­ből láncban ült... Szindbád útra kelt, hogy végre nyugodtan, féle­lem nélkül szemébe nézzen a me­nyecskének, akitől egykor úgy félt, hogy csaknem összetett kéz­zel beszélt vele. „Hogy sohasem rúgtam bele a csizmámmal!” - gondolta Szindbád fogcsikorgat­va. Éj volt, és a hó úgy világított, mint általában mindig a felvidéki városokban, ahol a haranglábban messzire látszanak a harangok, és pontosan látni, amint éjfélkor ló­­bálni kezdi őket egy sötét árnyék. A kékfestő a folyó felé hamuszür­kére festette a havat, mintha vala­mely új színt próbálgatna tót lá­nyok szoknyájához. Mindenki mélyen aludt a városban, a nagy­szakállú szolgabíró erőteljes hor­kolása a piac közepére hangzott, és az asszonyok a karácsonyfa alatt maradtak fekve a gyermeke­ikkel, és a vén asszonyok estve el­hangzott meséivel álmodtak, mi­dőn a városkát néha havas éjsza­kákon kegyetlen férfiak rohanták meg, akik a határon túlról vagy még messzebbről jöttek, és a ka­rácsonyfa alatt megragadták a nőket. Szindbád természetesen tudott az álmokról, hisz a halottak min­dent tudnak, de útját mégsem szakította meg a barna, falba épí­tett kapuk előtt, ahonnan csiga­lépcső vezetett az emeletre, amely nappal sötét... és a kará­csonyfa az utcai szobában áll, a diók, mogyorók, mézeskalácsok illatoznak, az asszony az otthon szőtt szőnyegen alszik. A sarok­nál ellenben, ahol vörösbarna vasajtó védelmezte a ház belsejét, amely ház a világos éjben fagyos ereszével és zúzmarás ablakaival szinte papirosból kivágottnak lát­szott, a kémények tétovázva kék­lenek a magasban, és egy fehér függöny meglendül valahol egy ablakon, amint Szindbád neszte­lenül a házba oson. A bakter ak­kor jött a mély hóban az ország­úton - mintha félt volna a házak árnyékától és furcsa, kis fénylő ködöt látott egy darabig, mint egy sisaknak vagy kardnak a csil­­lanása. Artémiza a tükör előtt ült, és a tükörben magát nézegette. Éjszaka mindig ez volt a tenni­valója, miután negyvenesztendős régebben elmúlott, és még min­dig nem elégelte meg a hazugsá­gokat, amelyeket a férfiak mond­tak neki. A ráncok ellen szorosan felkötötte az állát, mint a halotta­két szokás és a haját reménytele­nül fésülte, fonta, mialatt folyton a tükörbe nézett, hogy egyszer, egyetlenszer felfedezi a régi ar­cát, a régi szépségét a mostani álarc mögött. Égyszer csak eltű­nik ez a búskomoly, mérges, elé­gedetlen árnyék az állótükör fénylő lapjáról, és a háttérből halkan közeledik a lőcsei fehér­asszony a bástyaajtóról, amint hajdanában a gavallérok minden­félét hazudoztak. Sajnos, az ár­nyék a régi maradt, akárhogy fonta a haját, és nyúllábbal vö­rösre dörzsölte az arcát. A fehér­­neműs szekrény a mennyezetig ért, és komolyan pattantak a zá­rak, mint egy várkapun, midőn Artémiza éjjeli ruhát vett elő a fi­ókból ... Egy kis tükör függött a szekrény ajtaján - panorámában nyerte valaki; - a tükörben, a vál­la fölött észrevette az asszony Szindbádot. Felkiáltott:- Mily meglepetés! Aztán nagyon kedves, szeretet­­re méltó mosollyal világított a gyertyával Szindbád arcába:- Öreg lett, jóuram, az idő el­jár. Ugyan mi történt magával? Kinek a lábánál térdepel? Talán valamelyik rongy barátném fo­gadta szolgálatába? Bizonyosan az a kis fekete, akinek egyszer mesét mondott egy délután, mi­dőn hosszas könyörgésre bevit­tem őt magához? Emlékszik, a velencei feketekendős leányokról beszélt? De mily öreg lett! Szindbád megadással mosoly­gott. „És ha te látnád magad, sze-

Next

/
Oldalképek
Tartalom