Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-01 / 1. szám
IRODALMUNK KINCSESTÁRA 61 gény. Fiú koromban szerelmes voltam egy falusi kisasszonyba. A kisasszonyt faluról a városba küldték, hogy varrni, szabni megtanuljon. Egy félesztendeig volt távol. S midőn hazajött, az arcát felmarta a rossz festék, a haja zöldre, sárgára volt festve, és a metszőfoga hiányzott. Ilyen vagy te, szegényke” - gondolta magában Szindbád, és lehetőleg nem nézett az asszony vállára, nyakára és hóna alá, holott karját ő nyomban felemelte, hogy a ruha ujja visszacsússzon.- Ismerem ezt a ruháját - mormogta Szindbád fáradt közönynyel. - Ez volt rajta, midőn öngyilkosságot akart elkövetni. Zsineget hurkolt a nyakára, és letérdepelt az ajtókilincs alá. Én véletlenül benyitottam az ajtón.- Ó, ne higgye jóuram - kiáltott fel hevesen Artémiza -, én pontosan láttam önt jönni a piactéren, mikor már elhagyott, midőn elszökött tőlem. Hisz írtam magának, még utoljára meglátogasson. S ekkor volt az a kis jelenet a zsineggel. Gondoltam, ha már ez sem segít, végleg leveszem a kezem magáról. Szindbád gondolkozva nézett az asszony szemébe:- Nagyságod valóban azt gondolta, hogy én elhittem az öngyilkosságot?...- Isten tudja - felelt lehajtott fejjel Artémiza. - A férfiak nagy szamarak, mindent elhisznek. Talán még azt is, hogy egy nő megöli magát a kedvükért. Pedig minden öngyilkossági kísérlet játéknak, tréfának indul. Néha nem nyílik idejében az ajtó, vagy elsül a pisztoly... Ugyan ki az a bolond, aki meghalna egy férfiért? Szindbád csöndesen nevetett. Úgy érezte most, hogy mindig igaza volt, midőn leliciismeretfurdalás nélkül hagyott el elcsábított nőket... Vagy talán nem minden nő volna egyforma? Bizonyos idő elmúltával, a szerelem után egyforma lesz valamennyi. Gonoszkodó kis természetük, gúnyos megvetésük a kinevetett férfiú iránt és védekezésük a nevetséges szentimentalizmus ellen: csúfolódásba kergeti őket. A lovag, akiről öregségükben azt beszélik, hogy sárga csizmában, öklelő bajusszal, humorisztikus megjelenésben érkezett a városba, egykor olyan komolyan számított, mint maga az élet...- Hisz emlékezhetik, Szindbád, öngyilkosságom napján bálba mentem, és reggelig nagyon jól mulattam. A bányászok rendezték e bált, és forraltbor illata volt a táncteremnek, a tükrök piros díszítésének, a férfiak szájának. Reggelig szakadt a hó, és az utak mindenütt betemetve... Könnyű kis báli cipőcskémben hogyan mehettem volna haza? Egy kedves fiatalember ajánlkozott, hogy délelőtt az ölében hazáig visz, a piacon át... Öreg férjem hátul bandukolt, szegény, lámpással és a kapukulccsal. A cukrászbolt ablakában megpillantottam magam. Igen csinos teremtés voltam rózsaszínű báli belépőmben...- És a rejtett szoba? - kérdé az éji látogató.- A rejtett szobának ezután nemsokára új lakója lett. Mindig volt lakója a szívemnek és a szobának, hisz szerelem nélkül nem élhettem. Csak éppen tegnap, tegnapelőtt ment el az utolsó lakó, egy félbolond hegedűs. Most üres a szoba. És ha Szindbád úrnak nincs egyéb dolga, elfoglalhatná a régi szállását - felelt Artémiza. Szindbád elfordította a fejét:- Különös, hogy néha azt hittem odalent a sírban, hogy miután önkezűleg vetettem véget életemnek, s azonkívül is meglehetősen szenvedtem kegyedért: hűséges marad az emlékemhez. Csaknem negyvenesztendős volt már akkor, midőn én elhagytam.- A nők kora nem számít, fiam.- Szerettem, lángoltam, rabja voltam. Azt hittem, hogy már nem jön utánam senki, aki ugyanolyan szép, drága szavakat tudjon önnek mondani, aki mindig meghalt a boldogságtól, a gyönyörtől, ha önnek társaságában lehetett.- Egy vörös szakállú vándorkatona jött a városba - mormogta az asszony. - A hajamnál fogva a földön húzott... Hát nem foglalja el régi kvártélyát Szindbád? Istenem, mily öreg lett kegyed! Szindbád nem felelt. Unottan hagyta el a házat, hol másfél esztendeig boldog rabságban szenvedett.
