Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-04-15 / 8. szám
26 KILÁTÓ Nem árja magyar! Fülöp atya misézik a templomban (középen, a feszület alatt) megyünk a gyülekezeti terem tetőjére, ahol az atya gépkocsiparkolót építtetett, hogy leállhasson a násznép, ha a teremben esküvő van. Meg a bálok idején is, mert azt is rendeznek. A termet is az ő idejében építették, s bár jó áron tudják bérbe adni (azon a hét végén például olasz esküvő volt benne), de sok a villany, a takarítás költsége: nyereség voltaképp nincsen belőle. Míg a bingózók közt visszatérünk, mindenki mosolyog rá, de neki is van egy-egy kedves szava hozzájuk. Az étkezőkonyhában végül is megkérdezte: nem innánk-e valamit. Dús László csak üditőt kért, mi az atyával hazai bort, debrői hárslevelűt fogyasztottunk, szódával. Közben szóba került a szórvány magyarság sorsa, a torzsalkodások, a sorra eladásra kerülő, kanadai, amerikai tulajdonba menő templomok.- És mi lesz ezzel a templommal, ha az atyát áthelyezik?- Valameddig még megy tovább, aztán ezt is eladják. Pedig tele van az istentiszteleten, zsúfolásig tele. És ez az a legbiztosabb hely, amely összefogja a hamiltoni magyarságot, mellette a tágas teremmel: a hazai ízeket idéző konyhával. A testvértemplom, a chicagói Szent István-templom is - ahol az előző héten jártunk - már csak vergődik; környékéről elköltözött a hajdan egy tömbben élő magyarság: jobb negyedekbe. De még tartják magukat az ottmaradottak. S tartják itt, Hamiltonban is, amíg egy ember élő hite munkál köztük. Reggel - ő sietett misézni - fölszeletelte számunkra a kenyeret, a lengyelkolbászt, kitöltötte a teát, a tejet. Mise után még bejött, s lekísért bennünket: hiába erősködtem, kivette kezemből a nagy bőröndöt, s játszi könnyedséggel rakta az autóbuszba. Ott, a reggeli napsütésben megint csak szinte észrevétlen váltott át a köznapi beszélgetésből eggyel magasabb „oktávba”: megköszönve a hazai magyarokkal való találkozás örömét s áldását kérve égi - légi - utunkra. Megölelt bennünket. Ott maradt, amíg ki nem fordultunk a térről, ott állt magányos, fekete ruhás alakja a tér közepén, Szent István magyar király kanadai temploma előtt. SZILÁGYI FERENC A SZERZŐ FELVÉTELEI Vannak foglalkozási, szellemi hagyatékok, amelyek generációkon át öröklődnek egy-egy családban, jeléül az adott társadalom alkotó hitelének, életképességének. Sajnálatos, hogy évtizedek teltek el úgy ebben a hazában, hogy a politikai hatalom tartós igyekezettel semmisítette meg a foglalkozási átöröklődés családi hagyományait. Súlyos károkat okozva a magyar szellemiség és gazdaság fejlődésének. így történt ez a valaha világhírű vetőmag-nemesitő Mauthner céggel is, amelyet előbb a náci fajőrület, utóbb pedig a sztálinista gazdaságpolitika pusztított el, jórészt a családtagokkal együtt. Mauthner Ferenc azon kevesek közül való, aki kalandos úton megmenekült, és ma Portugáliában él, mint a mediterrán ország mezőgazdaságának megbecsült szakértője.- Úgy tudom, hogy az ön családja már a múlt század óta jelentős szerepet játszott a magyar gazdaság fejlesztésében.- Büszke lehetek arra, hogy két zseniális nagyapám volt. Apai részről Mauthner Ödön, okleveles gazda, aki Fiatal éveiben Amerikába utazott, hogy tanulmányozza a mezőgazdaság szervezetét és fejlesztését. Meggyőződése volt, hogy Közép-Európa és főleg az Osztrák-Magyar Monarchia területén nagymértékben fel lehetne lendíteni a mezőgazdaságot, és a minőségi magtermelésben látta mind a kisgazdák, mind pedig a nagybirtokok fejlesztésének legfontosabb eszközét. Ő tette ismertté a Mauthner nevet több mint száz esztendővel ezelőtt. Azután édesapám, az első világháború után, az utódállamokban újraszervezte a Mauthner cégeket, de a központ továbbra is Budapesten maradt. Az átszervezés és az ebből adódó kap-
