Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-04-15 / 8. szám
KILÁTÓ 23 EGYETLEN A NYUGATI VILÁGBAN Óvoda New Brunswickban Hivatása ott van a tekintetében; ez a sugárzó békesség és derű ismerős lehet mindazoknak, akiket megajándékozott a sors egy feddéseit feledtető, csak mosolyát lelkűnkbe író tanítóval, tanító nénivel. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy a szünidőben most néptelen helyiségben „Ági néni" köré képzeljem a csöppnyi kisdedóvó növendékeit, a tizenegynéhány kislányt, kisfiút; a kisszéket, kisasztalt úgy simítja végig, mintha gyerekfejet cirógatna. előbb, mint márciusban, már február közepén, de koporsóban... Az imádott hazája földjében nyugszik, nem itt idegenben. Február 15-én volt a gyászszertartás, a Madison Avenue-i Canpbell Funeral Home-ban. Több százan szorongtak a termekben, virágokkal a kezükben, hogy egy utolsó „Isten hozzád”ot mondjanak az egyetlen, a csodálatos Karádynak. A nagy érckoporsó le volt zárva, már nem vethettünk egy pillantást erre a halálban is szép arcra. Egy kiváló fiatal pap, József atya - aki a New York-i Szent István magyar templom plébánosa - végezte a beszentelést. Ahogy beszélt, hangja többször megcsuklott, nehezen tudott uralkodni magán. Azt hiszem, mindenki sírt. József atya után a barátok nevében Apatini Gyula, a Hungária Rádió vezetője búcsúztatta. Egy házban laktak a 80-ik Streeten, majdnem minden nap találkoztak. Katalin nagyon szerette az egész Apatini családot, a gyerekeket és az unokákat is. Apatini Gyula mélyreható beszédében - melyet másnap a Hungária Rádió is közvetített - nemcsak Karády színésznői sikereiről beszélt, nemcsak arról, hogy hozzá hasonlítható, körülrajongott sztár sosem volt Magyarországon, és nem is lesz. De szólt az emberi nagyságáról, az önfeláldozó jóságáról is. Az 1944-es vészkorszakban mentette az üldözötteket, ezért a Gestapo pribékjei is elhurcolták, megkínozták, de aztán valahogy sikerült kiszabadulnia. Hányán köszönhették az életük megmentését neki?... És itt New Yorkban, ha meghallotta a Hungária Rádión, hogy egy magyar gyereknek súlyos műtétre van szüksége, ide ki kell hozatni, de erre nincs pénz, Karády volt az első, aki 500 dolláros csekket adott az ismeretlen kis beteg számára. Csodálatos teremtés volt. Most hogy meghalt, egy korszak zárult le, de soha nem felejthetjük el őt. Soha... Isten veled, Katalin! Kora szerint nem „néni” Bállá Károlyné, de rangját ez a megszólítás adja. Könyveket mutat, a legnemesebb magyar gyermekirodaimat - amiből mesél a kicsiknek -, s magyarázza, hogyan valósítja meg a kötött és kötetlen foglalkozások harmonikus egységét, hogyan alakul a napirend a reggeli imától a délutáni búcsúzkodásig, miként gyarapítja növendékei, „gyerekei” szókincsét, mi mindent kaphatnak életük e korai szakaszában, amire majd bátran építhet a tanító, a tanár. Akinek gyermekei vannak, könnyen átadja magát effajta pedagógiai tapasztalatcserének. Magam is már-már elfeledtem: nem „egyszerűen” egy nagy tapasztalaté hivatásának élő óvónővel beszélgetek. Ha kinézek az ablakon, a Mindszenty Squaer táblát látom, szemben a Szt. László Magyar Egyházközség temploma s New Brunswick magyar cserkészeinek otthona. A keleti part e jellegzetes kertvárosi házát, ahol a „magyar óvoda” működik, a Szt. László egyházközségnek köszönheti az itteni magyarság. E páratlan intézményt - az egyetlen mindennapos, napközi otthonos magyar óvodát a nyugati világban - tizenöt esztendeje, 1975. április 15-én nyitották meg. Bállá Károlyné - aki azóta óvónéni itt - hálával szól az ötlet megálmodójáról, Gergátz Sándornéról, aki azóta is gyakori vendég a kicsinyek között. Amerikaiasan szólva, afféle „manager” volt ő, aki gyűjtést szervezett, aki kiharcolta a magyar óvodát. Ahogy azonban Ági néni, Bállá Károlyné mondja, a „harc” nem volt kedvet szegő küzdelem, a kisgyerekes szülők lelkesek voltak, magukénak érezték az óvoda ügyét, mégpedig azért, mert fontosnak tartották: gyerekük magyarként cseperedjen. Társ volt, segítő társ a magyar katolikus egyházközség s a magyar református gyülekezet is. * Az ember, különösen az újságíróféle, kíváncsi. Ennyi a mentségem, hogy megríkattam Ági „nénit”, e mosolyra, gyermekcirógatásra született asszonyt. Mert megkérdeztem: hogyan, mikor kerültek New Jerseybe. Nem is volt olyan rég... 1972-ben. Először a férje ment el. Ő és a gyerek később követték. Miért? Bállá Károly és hitvese hívő katolikusok, s ezt ifjan sem leplezték. Ez még nem lett volna „baj”, de lelkes turisták is voltak, a férj hittestvéreiből turistacsoportot szervezett, szabadtéri miséket tartottak. E közösséget „természete-
