Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-04-01 / 7. szám
34 A HATÁR TÚLOLDALÁN Tőkés László: Dédelgetett tervem egy együttélési, megbékélési modell Apám mély hite és majdnem puritán vallásossága mellett anyámé játékosabb volt. Amikor feltettünk neki bizonyos kérdéseket az élet, a hit dolgairól, azt oly ügyesen, mosolyogva tudta elintézni ... Apánk volt a tudati, anyánk meg inkább a lelki alapozója eszmélkedésünknek. Édesapámat Erdély-szerte hívták prédikálni. Édesanyánk ugyanakkor gyönyörűen szavalt: Remenyiket, Dsidát, Berde Máriát... oly gyönyörűen, hogy most is borsódzik a hátam, ahogy visszaemlékezem. * Amikor elvégeztem az egyetemet, és elmentem dolgozni Nagyváradra, nőtt közöttünk a távolság. Azután Kanadába jöttem, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Minden testvéremmel külön leveleztem... Amikor végre hazamentem - hetvenöt és nyolcvankettő között minden évben otthon voltam -, egyszer elmentünk a négy öcsémmel a csángó vidékre. Ot fiú egy kocsiban. Végigénekeltük az utat. Ott éreztem, valami elementáris módon, micsoda fantasztikus erő és gazdagság a sok testvér... * 1982-ben voltam otthon utoljára. Akkor eldöntöttem, hogy nem megyek haza, mert másként többet segíthetek. Nagyon keményen nekiláttunk Kanadában és az Egyesült Államokban a lobbizásnak: újságoknak, minisztériumoknak, képviselőknek írtunk, a tőlünk telhető legtöbbet próbáltuk megtenni azért, hogy a világközvélemény megismerje az erdélyi magyarság sorsát. 1987-ben feleségem, Kati hazament, és beszámolt a családban itteni munkánkról. László csak egy rövidke levelet küldött, de számomra elmondhatatlanul sokat jelentő levelet. Ma is látom a lap alján a sorait: „Igazán mindent köszönök...” Talán az is adott számára egy adag önbizalmat és bátorságot, hogy tudhatta: nincs egyedül ... Lejegyezte: BALÁZS ISTVÁN Tőkés László református lelkészről először Désen vették le - saját egyháza - a palástot, amiért szembeszállt az Illyés Gyulát gyalázó nagyváradi püspökkel, másodszor pedig a Securitate emberei tépték le róla, amikor a temesvári templomból Szilágymenyőre hurcolták. Közben két évig volt állás nélkül, a kolozsvári szülői háznál talált menedéket. Olyan ember, akit láthatóan zavar a hosszú hátratételt és zaklatást követő nagy ünneplés.- Nem vagyok forradalmár - ismétli már jól ismert kijelentését -, de az igazságtalanság és hitünk meggyalázása mindig felháborított. Fiatal dési lelkész voltam, amikor arra akarták kényszeríteni a magyar értelmiséget, hogy Illyés Gyulát nyilvánosan elítélje és megbélyegezze. De hiába volt a leghevesebb román elnyomás, erre senki sem volt hajlandó. Csak egy magyar főpap vállalkozott, a mi püspökünk, Pap László, aki egy szebeni ökumenikus találkozón idegen papok és román egyházi vezetők előtt képes volt gyalázni, elítélni Illyés Gyulát. Ráadásul a mi nevünkben, a papság és az egyház nevében, mint irredentát, aki beállt a reakciós Nyugat szégyenteljes kórusába. Az Isten csodálatos dolgai közé sorolom, hogy éppen Illyés Gyula lakásán vehettem át nemrégiben a Bethlen Gábor-díjat. Nem gondoltam volna, hogy így futnak össze a sorsok post mortem is: Bethlen Gábor, mint az erdélyi eszme megtestesítője, Ilylyés Gyula, mint az összmagyarság képviselője és az én nevem fonódott össze abban a pillanatban, bekapcsolva ebbe még Kozmuca Flóra jelenlétével a románságot is. Hittel nézve a dolgokat, semmit sem tarthatunk véletlennek, ezért egészen gondviselésszerűnek éreztem, hogy így alakult az Illyés Gyula-ügy utóélete.-Sokakat meghatott és elgondolkoztatott, hogy a több nemzetiségű nagyvárosban, Temesváron a fenyegetések ellenére kitartottak lelkipásztoruk mellett a presbiterek, az istentiszteleteken részt vettek a hívek, s a kilakoltatásuk napján élő emberláncot alkotva hívők és nem hívők védték a parókiát. De ugyanez megismétlődött a vegyes lakosságú kicsi faluban, Szilágymenyőn is...- Temesváron és másutt is, ahol megfordultam - magyarázza Tőkés László -, a népi keresztyénség lehetőségeit fedeztem fel és aknáztam ki. Ebbéli elképzelésemet igazolva láttam a mostani népi felsereglés tapasztalatán is. Egészen alulról, népi irányból kell megújulnia egyházunknak - a hagyományos kálvinista népegyház rejtett erőinek aktivizálódásában látom az egyház megújulásának a fő lehetőségét. (Ezt országosan is érvényesnek tartom, vagyis, hogy a demokratikus erők, a népi részvétel válhat döntővé a társadalom megújulásában is.) Figyelembe kell vennünk a népi szomjúságot a szabadság, az öntevékenység iránt, az egészséges . népi erőket, amelyek még elég öntudatlan formában nyilvánulnak meg, de a tendencia nyilvánvaló. Kicsiben ezt tudtuk megvalósítani Désen és Temesváron. Én magam mindig a presbiterekkel, a köznéppel voltam jó viszonyban. Soha nem vetődött fel a kérdés, hogy helyes vagy helytelen valami, annyira egybeestek a nézeteink a gyülekezetépítés tekintetében.- Tudom, hogy a menyőiek mennyire sajnálták, amikor visszament Temesvárra, ahol már annyira várták. Az új életkezdésre gyönyörű pecsét került azzal, hogy az ünnepi presbiteri gyűlésen a templomépítésről határoztak. Ez is ilyen közös akarat volt?- A nép hitének anyagivá vált megjelenési formája a templom. Szimbolikus ereje van. Ez Temesváron kiváltképpen fennáll, hiszen már a század eleje óta vágya a temesvári gyülekezetnek, hogy templomot építsen. Ez az egyetlen olyan magyar múltú nagyváros, ahol nincs a szó szoros értelmébe vett templom, csupán egy bérpalota dísztermében. Egy-
