Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-01-01 / 1. szám

J8 MÚLTUNK. TÖRTÉNELMÜNK

FEJEZETEK ERDÉLY TÖRTÉNETÉBŐL XIV.

A 15 éves háború pusztításai

A Fráter György és János Zsigmond korában valójában kényszerpályán önállósuló Erdély két rivális világbirodalom végvidékén, „két pogány közt" járta a maga küzdelmes útjait a 16 században. Szerencsétlen történelmi véletlen, hogy sem a Szapolyai, sem pedig a Báthory-családból nem nőhetett ki az örökletes fejedelemség intézménye s egyben a hatalom gyakorlásának biztos folyamatossága.

Az előző két alkalommaj az önálló erdélyi fejedelemség kialakulásáról beszélgettünk Barta Gáborral. Azzal végeztük, hogy 1576-ban Báthory István erdélyi fejedelmet lengyel királlyá választották és ezzel Erdély is nemzetközi tekintélyt nyert. Báthory István, akit a lengyelek egyik legnagyobb uralkodójukként tisztelnek, messzetekintő Habsburg- és törökellenes tervét, nevezetesen Lengyelország, Magyarország és Erdély államszövetségét már nem tudta megvalósítani: tízévi lengyelországi uralkodása után 1586. december 22-én elhunyt. Fia nem lévén, a lengyelek más családból választottak királyt, így a lengyel-erdélyi konföderáció Báthory halálával szűnt meg.- Hogyan alakult Erdély sorsa Báthory István halála után?- Erdély történetének egyik tragikus fejezete következett. Báthory utóda, unokaöccse, Báthory Zsigmond egyrészt nem rendelkezett azokkal a politikai eszközökkel, amelyekkel a lengyel király, másrészt hiányzott belőle a szükséges politikai ítélőképesség, idegileg labilis és állhatatlan természetű volt. 1576-ban még kiskorú volt, helyette a gyámok kormányoztak. Ezt nehezen tűrte, saját kezébe akarta venni az uralmat, ehhez azonban az kellett, hogy az országgyűlés nagykorúsítsa. Az országgyűlés azonban feltételeket szabott: a protestáns vallású nemesség és szászság, attól tartva, hogy a buzgó katolikus

fejedelem az erőszakos ellenreformáció útjára lép, a jezsuita rend Erdélyből való száműzését követelte. Zsigmond kénytelen volt engedni. 1588-ban a kolozsvári jezsuita iskola megszűnt, de mindenki tudta, hogy a fejedelem gyóntatója, Carillo Alfonz spanyol jezsuita továbbra is az egyik legbefolyásosabb politikai tanácsadó maradt. Ez a nemességben bizalmatlanságot, majd ellenállást váltott ki.- Ezek szerint Erdélyben a vallási szembenállás politikai ellentétekbe torkollt, úgy ahogy ez a Habsburg Birodalomban történt?- Nem. Ezek csak színezték az egyre erősödő politikai ellentéteket, melyek a törökkérdés megítélésében gyökereztek. Báthory Zsigmond ugyanis, szakítva elődei politikájával, szembefordult a török birodalommal, mert úgy ítélte meg, hogy annak hatalma és ereje már nem a régi. Kíméletlen kegyetlenséggel, kivégzések sorával megtörte az erdélyi ellenzéket, amely ellenezte szándékát, s 1594-ben szövetséget kötött Rudolf császár-királlyal, beugratva ezzel országát a 15 éves Habsburg-török háborúba. Amikor azután kezdeti sikerek után hamarosan kiderült, hogy sem a török, sem a császár nem érhet el sorsdöntő győzelmet, tehát az erőviszonyok döntetlenre állnak, s a magára hagyott Erdélyt nem tudja megvédeni a török bosszúja ellen, akkor lemondott, s országát átadta a császár-királynak.- Ez 1597-ben történt. Tudjuk azonban, hogy néhány hónap múlva lemondását megbánta, s katonai pucesal újra eljoglalta a trónt.- Ezzel viszont a császárt is maga ellen fordította, aki Basta generálissal sereget küldött ellene, mire ismét lemondott, ezúttal unokaöccse, Báthory András bíboros javára. A teljesen zavarossá vált helyzetbe beavatkozott Mihály havasalföldi vajda is, aki a császár biztatására, sőt annak megbízásából 1599 végén a mellé állt székelyek segítségével megverte András seregét, s menekülés közben magát a bíborost is megölték. Zsigmond erre megint visszaült a trónra néhány hónapra. Míg Erdély földjén Basta generális, Mihály vajda és Báthory Zsigmond seregei egymással csatáznak, 1602-ben Székely Mózes török támogatással fejedelemmé választatja magát, de leverik, s a döntő csatában ő is elesik. A virágzó fejedelemség, amelyet eddig a háború megkímélt, teljesen elpusztult. Szamosközi István, a kortárs történetíró így írt a zsoldos csapatok dúlásáról:

„A föld népe szorult erdő kebelbe, havasokba, hegyekbe, rettenetes nagy ínségben. Nem találnak maguknak rejteket, erdőben is fölkeresték őket, nagy kegyetlenséget rajtuk tesznek, sokat tűzzel égetnek meg, sokaknak fejét kötéllel megtekerik, hogy szemek fejekből kiomlott. Sokakat tüzes vassal égettenek, parázzsal, tüzes hamuval hátukat, hasukat égették, szíjat metszettenek játékból soknak a hátából. Sokat hajoknál fogva fölakasztottak, szalma tüzet raktak alájuk. Mint éltének az asszonyember renddel, nem mondom meg, mert én magam egy gyalázatnak tartom.”

Boros Tamás marosvásárhelyi polgár pedig ezt írta naplójába:

„Ez sokrendbéli hadak olyigen szörnyen megronták, pusztítók JjjErdélyt, égették, dúlák, foszták, ^Kiváltképpen az tatár szörnyűképpen megrablá, hogy az miatt oly nagy drágaság lön az országban, hogy az városokon kívül majd negyedrésze éhen hal a szegény Erdély országa népének.”- Mindeddig azonban csak a politikai, katonai eseményekről szóltunk - joggal, hiszen ezek ha-