Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-03-01 / 5. szám

ban pedig a már akkor nagyszerűnek mutatkozó Várkonyi Zoltánt. Előbb vagy utóbb egyikük se kerülhette el sorsát.

A legnehezebb dió

Az autogramgyűjtés másik taktikája a rajtaütés volt. Ez abból állt, hogy a gyanútlan hírességet magánéletében kellett - rajtaütésszerűen - autogramadásra bírni. Sejthette-e Bajor Gizi, amikor férjével, dr. German Tiborral a Balatonföldvárt és Szárszót öszszekötő gyalogúton sétált, hogy a strandon messziről felismeri őt egy élelmes kislány, előrántja az örökké nála lévő noteszát, ceruzáját, odarohan hozzá és autogramot kér? Germán Tibor meg is jegyezte szelíden: „No még itt is...” Giziké meg édesen rám mosolygott, megsimogatott, és aláírta a kis noteszlapot.

1. Somlay Artúr a Nemzetiben is kimagaslott. az én autogramomat a Vígszínház előtt adta

2. Vártuk az aranyos Latabárokat. Árpád, a „hosszú" Latyi a Mozsár utcában állt kötélnek

3. Honthy Hanna kiszállt a kocsijából, és eltűnt. De nem előlem!

FOTÓ: MTI

Az igazi gyűjtő természetesen nyáron sem lazíthatott. Ilyenkor az ember kijárt a Ligetbe, mert ott volt az Aréna útnál az Erzsébetvárosi Színház, ahol az Erdélyi Mihály igazgatása alatti nyári operettben még Csortos is fellépett. Csortos Gyula! Ő volt - minden kétségen kívül - a legnehezebb dió. Nincs is tőle autogramom. Somlay Artúr, Bajor Gizi, Fedák Sári, Uray Tivadar, Törzs Jenő, Beregi Oszkár, a legnagyobbak, mind-mind adtak aláírást. De Csortos? Még ma is