Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-02-15 / 4. szám

KRÓNIKA 9 HANGOSAN BESZÉLHETTÜNK MAGYARUL Erdélyben még tart az advent „Föltámadott a tenger, a népek tengere..." - olvashatjuk Petőfi sorait a Maros Megyei Népújság első oldalán. Ennek lehettünk tanúi a romániai forradalom napjaiban, a már alig remélt csodának, az egymás felé kinyújtott kezeknek, a „barátságcsírák" megszületésének. Titkos találkozások, izgalmak­kal, konspirációkkal járó látoga­tások, utazások után szabadon, sőt hivatalos tudósítóként indul­hattam útnak a szívemnek oly kedves városba, Marosvásárhely­re, a Romániai Magyar Demok­rata Szövetség (RMDSZ) orszá­gos küldöttközgyűlésére. Az autóban hárman voltunk: dr. Czine Mihály irodalomtörté­nész, egyetemi tanár, a Magyarok Világszövetségének alelnöke, Szabó László, az MVSZ titkára és jómagam. Először kicseréltük friss híreinket, ám az emelkedett hangulat a határhoz közeledve egyre csendesebb lett - az emlé­kek tolultak elő. Czine Mihályt 12 évvel ezelőtt tiltották ki Romániából, ahol ren­geteg a barátja, tisztelője, hiszen ő volt az, aki elsőként - vagy leg­alábbis az elsők között - ismer­tette meg és népszerűsítette az er­délyi irodalmat Magyarországon és a Felvidéken. 1955-ben járt először Erdélyben. Most a már meghalt s az élő író-költő baráto­kat emlegette, közös író-olvasó találkozók emlékét, eldugott kicsi falvak együttes búvóhelyeiről, át­dalolt éjszakákról mesélt. „Át­mentem a Királyhágón, elveszett a huszárcsákóm...” - énekelte aztán a szebbnél szebb kalotasze­gi s más erdélyi népdalokat. Szabó László két legfrissebb - karácsony utáni - katartikus él­ményére emlékezett, amikor az első taxikonvojhoz csatlakozva jutott el Kolozsvárig. Emlegette a fiatal református lelkésznőt, Szente Erzsébetet, bátor, erőt su­gárzó magatartását, aki látva, hogy az ellentmondó hírek s a lö­vések zajának hallatára többen elbizonytalanodtak, azt mondta: ő továbbmegy Kolozsvárra, min­denki szabadon döntsön, csatla­kozik-e vagy visszafordul. Olyan hatással volt a vagány taxisokra, hogy mindenki szó nélkül követ­te. Minden baj nélkül teljesítették küldetésüket. De maradandó él­mény volt számára a másik, a csehszlovákiai magyarok segély­­szállítmányával megtett legutób­bi út is. Most pedig tovább barát­kozni, tapasztalatokat gyűjteni készült, hogy az MVSZ megad­hassa a kért segítséget. A fenyő szimbóluma Nekem nem a forradalom megrázó napjai, a segélymunka, a villámlátogatások jutnak eszembe, hanem az ezt megelőző utak: azok, amikor a határra ér­kezve torkomban dobogó szívvel vizsgáltam a szolgálatot teljesítő ismert arcokat, vajon most mibe kötnek bele, sikerül-e átjutni; az izgalmas éjszakákra, hogy ne szúrjon szemet a magyar rendszá­mú autó, ne lássák, hova viszem a csomagokat, ne hasítson belém a fájdalom barátaim rebbenő, szorongó tekintetétől, igyekeze­tüktől, hogy az örömüket érez­­zem, ne a félelmüket. Az utolsó évek kafkai világa után most a legnagyobb élményt az jelentette, hogy az eddig ki­haltnak látszó települések élettel teltek meg, mindenütt csoportok­ba verődött embereket láttam (eddig ilyenről szó sem lehetett), izgatott beszélgetésekbe, vitatko­zásokba merülve, nem suttogva, pár méterről is lehetett hallani a magyar szót (!). A fenyő szimbólum lett. Vala­mikor a Székelyföldről visszatérő magyarországi autók többségét fenyőágakkal díszítették: amo­lyan mosolyogni való gyermekes lázadásként. Mi is ezt tettük ak­koriban, amíg aztán a hatalom őrei véget nem vetettek ennek a „lázításnak”. Egyszer milicisták vették körül az autókat (gyönyö­rű vasárnap délután volt a Hargi­tán), a fenyőágacskákat kirángat­ták, gyorshajtásért megbüntettek, rendszámainkat felírták, megfe­nyegettek. Jó, hogy a gyermekek, sőt a felnőttek nagy része sem ér­tette, mit ordítanak magukból ki­kelve. Karácsonykor hivatalosan évti­zedekig nem lehetett fenyőfát vá­sárolni, így aztán már hetekkel, hónapokkal előbb óriási szervez­kedés indult, ki honnan tudna mégis akár csak egy kis kará­­csonyfának-valót kiügyeskedni. De 1989 karácsonyán nemcsak a lakásokban, hanem a városok, falvak főterein is feldíszített, kivi­lágított fenyőfák álltak: a szabad­ság látható szimbólumaként. Ez talán jobban megrendített, mint a lyukas zászlók, a pillanatok alatt eltüntetett feliratok, amelyek a „nagy vezért” dicsőítették. A Nemzeti Megmentési Front már első nyilatkozatában ígéretet tett a Romániában élő nemzetisé­gek egyenlő jogainak biztosításá­ra, amelyet majd az új alkotmány törvényesít. így tehát teljesen le­gálisan indulhatott meg a Romá­niai Magyar Demokrata Szövet­ség (RMDSZ) helyi szervezetei­nek megalakítása, szabad lett az anyanyelv használata az utcákon, a nyilvános helyeken, s az oly’ hosszú ideje tartó szellemi ki­­éheztetés után a magyar nyelvű új­ságok, folyóiratok is megszület­tek. Milyen örömöt jelentett, amikor megláttuk és olvashattuk az első kétnyelvű helységnévtáb­lát és plakátokat, s az újságokban Miercurea-Ciuc helyett Csíksze­redát, Tirgu Mures helyett Ma-T

Next

/
Oldalképek
Tartalom