Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-11-15 / 22. szám
A HATAR TÚLOLDALÁN 27 1 'B B SBB 1“ r!i A becsei kétnyelvű középiskola talán még többen vannak, akik úgy vélekednek, mint Pintér János zombori tanügyi tanácsos:- Szerintem nem az a gond, hogy lesz-e elegendő magyar gimnáziumi tagozat, hanem az, hogy akad-e elegendő tanuló, aki magyar osztályba kíván járni.- Azt a kilenc gimnáziumot, amit kaptunk, meg is kellene tölteni - hallottam Hódi Sándortól, a VMDK alelnökétől Adán. - Ehhez pedig meg kell változtatni az emberek gondolkodását. A vajdasági magyarok ugyanis elhitték, hogy anyanyelvükön lehetetlen az előrehaladás, hogy csak úgy juthatnak valamire, ha beolvadnak. (át félnyelvűség A szilágyi iskolában láttam egy fiút. Szünet volt éppen, a nebulók összevissza rohangáltak, csak ez a srác támasztotta hátával az ajtót, szeme csillogott, a szája a füléig ért, s én gyorsan csináltam róla egy fotót. O lesz - gondoltam - az anyanyelvi oktatás „reklámja” majd a riportban. Aztán megkérdeztem a nevét, nem is egyszer, hanem ötször is, míg le tudtam írni helyesen: Gyánity Lyubomir. A kivétel. Aki csupán heti három órában - a környezetnyelv órán - tanul anyanyelvén, szerbül. Báthori Katalin tanitónő, látva meglepődésemet, elmondott egy történetet:- Egyszer, néhány éve már ennek, kijöttek hozzánk Apatinból, hogy megnézzék: nem kényszerítjük-e valahogyan, valamilyen eszközzel a szerb gyerekeket ide, a magyar iskolába. A szülőket is megkérdezték, persze, mi a helyzet. Egy bosnyák asszony így válaszolt nekik: „Hogy miért adtam be a gyerekemet a magyar iskolába? Hát csak azért, mert itt nem egy, hanem három nyelven lesz írástudó, magyarul, németül és szerbül. Méghozzá anélkül, hogy ezért utazgatnia kellene.” A magyar szülők viszont éppen attól tartanak, hogy a magyar általános és középiskola elvégzése után egynyelvű marad a gyerek, s mondták, amit Hódi Sándor pszichológustól korábbi cikkemben már idéztem: mi lesz majd később, az egyetemen vagy a munkahelyen, ahol lehetséges, hogy a boldogulás feltétele nem annyira az anyanyelv, mint a heti három, majd később csak két órában tanult környezetnyelv - azaz a szerbhorvát - ismerete és anyanyelvi szinten való használata. Ismerek azonban olyan vajdaságit is, aki ellenkezőképpen érvel, és azt hiszem, neki van igaza:- Ha nem magyar iskolába adják a gyereket, nem lesz anyanyelve. Két nyelven beszél ugyan, de egyiken sem helyesen, és egyiken sem tud majd gondolkodni! Ahogyan most visszaemlékszem vajdasági találkozásaimra, valóban sok olyan magyarral beszélgettem, aki törve vagy legalábbis akcentussal beszélte nyelvünket. Egy iskola - méghozzá magyar tagozattal is rendelkező középiskola - igazgatója például. Föltételezem azonban, hogy a szerbet sem tudja hiba nélkül. Nem kétnyelvű tehát, inkább két félnyelvű. Persze, itt, Szerbiában - általában más nyelvű környezetben - az egynyelvűség sem üdvözítő. Olvastam ugyan valamelyik vajdasági magyar lapban, hogy a többségi nemzet tagjai igazán törekedhetnének a kisebbségi nyelv (nyelvek) elsajátítására, ezt azonban ostobaság lenne akárcsak igényelni is, hát még
