Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-11-15 / 22. szám

28 A HATÁR TÚLOLDALÁN UIKOAA 3A CPEAKbE bCMEPEHO 0EPA30BAH)E H BACH UTAM „MOMHHAO UJAPAHOBMü' ca nomyHOM OAroBOPHOiimy MOMCILO SARANOVIC KÖZÉPFOKÚ SZAKIRÁNYÉI OKTATÁSI ÉS NEVELÉSI ISKOLA TELJES FELELŐSÉGGEL BECSE A tábla a kapu alatt kétnyelvű, de az előcsarnok faliújságjai már csak egy nyel­ven íródtak megkövetelni. „A ló másik olda­la” - ahogyan idehaza monda­nánk. A megoldás, azt hiszem, másutt keresendő. Nem középiskolás fokon Nem véletlen, hogy mennyire összecsengett az, amit Szűcs An­taltól, egy falusi iskola igazgató­jától és Marjanovics Lászlótól, a szabadkai pedagógiai intézet munkatársától hallottam. Mind­ketten azon töprengték, hogy va­jon miért nem tudják a magyar gyerekek 8, illetve 12 esztendő alatt jól elsajátítani az iskolai környezetnyelv órán a szerb nyel­vet. Kicsiny az igyekezet, vagy alacsony az óraszám? Esetleg rossz az oktatás módszere? Nem tudom. Az ottani szakemberek is vitáznak a dolgon. Kétségtelen azonban, hogy a tanügyi taná­csosnak igaza van:- Egykor, ha beiratkozott vala­ki az egyetemre, feltételezték ró­la, hogy az általános és középis­kolában megszerezte a továbbta­nuláshoz elengedhetetlenül szük­séges alapokat, az általános mű­veltséget, az idegen nyelveket is beleértve. Érdekes módon, a Ju­goszláviában tanuló arab vagy néger hallgatók fél-egy év alatt megtanulják annyira a szerbhor­­vátot, hogy megértsék az előadá­sokat. Miért nem képesek erre a mieink, akik pedig végig ebben a nyelvi környezetben éltek és él­nek?! A magyar kisebbség anyanyel­vi egyetemi képzésére van még egy lehetőség, legalábbis elméle­tileg van: Magyarországon tanul­ni. Ágoston András elsősorban a tanárjelöltekre gondol, Hódi Sándor, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének egyik alelnöke azonban, a közel­múltra emlékezve, kiterjedtebb képzést szeretne:- Tíz éve még a magyarországi egyetemek nyitva álltak a vajda­sági magyarság előtt. Neki is ló­dult akkor több száz fiatal, és ha csak egy részük tért is haza, az ér­telmiségi utánpótlás biztosítva volt. Ezt a lehetőséget azóta el­vágták, mégpedig nemzetközi egyezménnyel. Aláírták itt is, ott is. Itt pedig nincsenek magyar nyelvű egyetemek, főiskolák. Te­hát: patthelyzet. Vagy talán in­kább matthelyzet? Ezen azután vitatkoztunk egy darabig. Hogy melyik a jobb megoldás. A diplomások, akikkel beszéltem, kivétel nélkül állítják: az első két év igen nehéz szerb­­horvátul, de a harmadik évben már nincs hátrányos helyzetben a magyar anyanyelvű hallgató. Sőt, mivel időközben valódi kétnyel­vűvé vált, a tanulásban is, az el­helyezkedésnél is előnyben ván. Esztendeje ismertem meg az eszéki Vasutas Szálló igazgatóját, azóta is sokszor gondolok rá. Az eredeti szakmája: építészmérnök, s e minőségében fel is húzott vagy húsz hotelépületet. Miután azonban déli szomszédunkban akkoriban leálltak egy időre a szállodák építésével, ismerősöm úgy döntött, hogy elfoglalja az utolsónak emelt épület egyik szo­báját, az igazgatóit. Megtehette, hiszen nem magyar egyetemre járt, kénytelen-kelletlen megta­nulta a szerbhorvátot, méghozzá úgy, mint az anyanyelvét, s ezzel előnyt szerzett a többi pályázóval szemben, mert tökéletes kétnyel­vűvé lett. De nem azon vitáztam dr. Hó­di Sándorral, Ágoston Andrással és a többiekkel - sokan voltak! -, akik a magyarországi egyetemi képzésben látták a megoldást, hogy vannak-e vagy nincsenek a jugoszláviai szakemberképzésnek bizonyos előnyei a magyarság számára, hanem azon, hogy a mi itthoni egyetemi rendszerünk - amíg a jelenlegi szisztéma meg nem változik - elbírná-e ezt a te­­herpróbát. Eszembe jutottak ugyanis a „keretszámok”, a „fel­vételi küszöbök”, a két-három­­négyszeres túljelentkezések, meg az, hogy a jelenlegi oktatógárda létszáma, a szűkös és elavult épü­letek, az oktatási eszközök, fel­szerelések katasztrofális hiánya következtében hogyan bírnák fel­sőoktatási intézményeink a kör­nyező országokból - és nem csak a Vajdaságból! - ide özönlő aspi­ránsok rohamát. És mit szólná­nak azok a hazaiak, akik a jelen­leginél is nagyobb számban szo­rulnának ki egyetemeinkről? Igaz viszont, hogy most is tanulnak külföldiek - főleg a harmadik vi­lágból való diákok - egyetemein­ken. Helyettük valóban inkább azoknak kellene előnyt biztosíta­ni, akik a magyar kisebbségek fennmaradását, anyanyelvi okta­tását segítik majd, ha kézhez kap­­ják-kapnák a diplomát. írni, olvasni nem elég Nemzetiségi vidéken a pedagó­gus, misszionárius szinte. Nem csak írást, olvasást, földrajzot

Next

/
Oldalképek
Tartalom