Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-11-01 / 21. szám
56 IRODALMUNK KINCSESTÁRA MÓRICZ ZSIGMOND Ez juhhús? A Margitka vőlegénye egyelőre senkinek se nyerte meg a tetszését. Mindenki úgy várta, az egész bányatelepen, mint valami szokatlan s rendkívüli valamit. Nagyon modernnek találták, hogy Margitka egy pesti újságíróba szeretett bele. Pesti is, újságíró is. Szinte lehetetlennek látszott, hogy ez is előfordul. A kis telepen összesen egy gondnok és két mérnök volt, néhány számvevőségi tisztviselő s a munkások. Ez a néhány család nagyon egymásra volt utalva, s valóban egymást utálva éltek. Nagyon jól éltek, mert a hatalmas vas- és bányamű gondoskodott róluk, mint valami sokemlőjű dajka. Hogy mindenki jól érezze magát a távoli hegyek közt, jó lakásokról gondoskodott; a házakat ellátta üvegezett verandákkal, villanyvilágítással, amely annyi körtével égett, amennyit csak el lehetett helyezni a szobákban, aztán provizoráttal, elsőrangú élelmiszerekkel; teniszpályával s kuglizóval; kaszinóval, újságokkal, szóval mindennel, amit csak eszükbe jutott kérni azzal az indoklással, hogy ezekre kultúrembereknek szükségük van e távoli hegyek közt. Ebben a világban a legszebb, a legokosabb, a legműveltebb lány, az egész telep szeme fénye, Margitka; fent tölt egy telet Pesten, s beleszeret egy újságíróba. Ennél nagyobb szenzáció erre a szezonra nem is kellett. Újságíró. Mi az, hogy újságíró? Mert hiszen valamennyien olvasnak lapot, s komolyan veszik, amit abban olvasnak. De arra még sohase gondoltak, hogy kik írják azt a lapot. Az újságírókról ugyan tudnak valamit. Valami olyat, hogy azok kissé kitagadott emberek, a társadalom páriái. Bohémek. Lump fráterek. Nincs egzisztenciájuk. Nincs komoly életük. Bizonyára egy újságíró szellemes, kellemes - ha Margitka úgy el tudta veszíteni a fejét... Annyi kérője volt, amenynyit akart. A sztuhovai taníró, a szomszéd kisvárosból egy városi tisztviselő, sőt egy segédmérnök a Társulattól, ezek mind komoly jelöltszámba mentek. S Margitka beleszeret egy újságíróba. Mikor egy szép őszi napon híre futott, hogy Margitka apja azért kért kocsit az állomásra, hogy az újságíró elébe küldjék ki, a húsz kilométerre fekvő állomásra, az egész kis telep forrásba jött. Várták a kocsit. Meglesték az ablakon, mert egy útja van a telepnek, s a kocsi végigment minden ház előtt. Egész csodálatosan minden házban észrevették, mikor érkezik a kocsi, s mindenki megnézte az újságírót. Nem láttak rajta semmi különöset. Olyan volt, mint minden más fiatalember, legfeljebb azt vették észre, hogy hosszabb haja van, mint másnak. A család is gyötrődő kíváncsisággal s rettegő érzéssel várt. Az újságíró belépett. A mama, aki még sose látott újságírót, a szemüvegét is feltette, úgy nézte meg a szerényen kezet csókoló fiatalembert. A nénik egészen el voltak fogódva. Két öreg néni is volt a háznál, mert ezek a telepbeli házak mind valósággal azilumok voltak. Hogy az élet s az élelem alig került valamibe, minden család odaszedte a megöregedett nagymamákat, nagynéniket meg a pipázó öreg bácsikat. Gyerek is volt mindenütt, hiszen ez a gyönyörű bányatáj valósággal paradicsomkert volt, itt nőhettek a gyerekek. Ezen a napon az öreg néniknek igen nagy gondja volt, mert a mészárszékben nem lehetett más húst kapni, csak juhhúst. Már ezen nem lehetett segíteni. Erről mindenki megfeledkezett, hogy előre megtudakolják. Mert ha megtudják előre, a kocsissal lehetett volna az állomás melletti kisvárosból húst hozatni. De hiába, a nagy izgalomban elfelejtették. Volt is aztán nagy súgás-búgás, hogy az újságíró mit szól az ebédhez. Margitkának is a lelkére kötötték, hogy tudakolja meg hamar, megeszi-e az újságíró a juhhúst. Mert ha nem, akkor vágnak egy tyúkot. Bár vágni való csirke ebben a késői időben nem volt, szerezni sem lehetett, csak azok a tyúkok voltak már meg, amit ki akartak teleltetni. De ha nem eszi az újságíró a juhhúst, akkor levágják a legkövérebb tyúkot, pedig kár, mert jó tojó... Margitka nagy pirulások közt tette szóvá - a család által nekiajándékozott csókszünetben -, mikor mindenki magukra hagyta őket, hogy „megbeszélhessék a dolgokat”..., kibeszélhessék magukat, hogy: nagy baj van..., ebédre juhhús lesz. Az újságíró, aki nagyon szerény kis sovány fiú volt, kacagva s örömmel mondta, hogy ő alföldi fiú lévén, neki a juhhús a legkedvesebb étele. Külön öröm, hogy azt kap. Margitka sietett közölni a mamával s a nénikkel a jó hírt. Erre mindnyájan megnyugodtak.
