Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-11-01 / 21. szám

KILÁTÓ 27 Francia feleségével, a magyar szívű Astriddal ra leeresztették, és ő visszatérhe­tett a balesetvédelmi tábláihoz. Nem keresett rosszul, szép, há­romszobás lakást rendezett be a belvárosi Városház utcában, és még egy öreg Ford kocsira is fu­totta a jövedelméből. Csak hát a művész nehezen vi­seli a korlátozásokat, kivált ha mindenre van módja, csak éppen a szíve, hajlama szerinti művé­szetre nem. Amikor 1965-ben ap­ja németországi látogatásra hívta meg, elhatározta, hogy nem tér vissza többé Magyarországra. Ki­derült azonban, hogy a dolog nem annyira egyszerű. Meghívó­­levél ide, költségtérítés oda, kislá­nyával együtt csak akkor kapott útlevelet, amikor lakását és autó­ját egy korrupt belügyi tisztvise­lőre testálta. A megállapodást kö­vetően azonnal fellebbentették előtte a vasfüggönyt. Belügyi au­tóval kivitték őket a Vigadó téri hajóállomásra, és a Sirálynak ne­vezett szárnyashajón kiküldték Bécsbe. Innen Frankfurt am Mainba utazott az apjához, majd egy év múltán Franciaországba, amely iránt a nagyapa elbeszélé­sei alapján valóságos nosztalgiát érzett. Ámbár franciául csak any­­nyit tudott, hogy „Bon jour”, és „je t’aime”, ami - mint tréfásan mondotta - már elegendő tőke volt egy szorgalmas fiatalember számára. A clochard-ok karácsonya Az áhított Párizs, természete­sen nem a fényeivel, luxusával vette körül a jövevényt. Ámde Miklós, Balzac ifjú hőséhez ha­sonlóan vélekedett, és üres zseb­bel, korgó gyomorral is nyomban elhatározta, hogy meghódítja a várost, és csak azért is viszi vala­mire. A hódítás azzal kezdődött, hogy szobát bérelt a Fehér Lóhoz címzett nyomorult hotelban a Montmartre-on. Az első emele­ten a szokásos bordélyház műkö­dött, a második emelet volt az át­utazó vendégeké, a harmadikon a penzióvendégek, a negyediken pedig a vékonypénzű diákok és festők laktak. Talált a környéken egy magyar származású kereskedőt, akitől festéket és vásznat kapott, hogy mielőbb dolgozhasson. A képe­ket úgy ötven frankért adta el al­kalmanként a turistáknak, ami nevetségesen alacsony összeg volt akkoriban, mert a vászon eleve tíz frankba került, és százöt­venet fizetett a szobáért havonta. A szorgalmas, konok székely ez­úttal is gyökeret vert a jég hátán. Egy idő után nemcsak a buda­pesti bácsikáját hívta meg párizsi kirándulásra, hanem egy kis mik­­robuszt is vásárolt. Vidáman élt, sőt boldogan is, mert élvezte a szabad világot és a korlátozások­tól mentes művészéletet.- Életem talán legszebb kará­csonya volt - kutat az emlékei között -, amikor Párizsban a clochard-okkal ünnepeltem Kis­­jézust a Pont Neuf hídja alatt. Ezek, a hiedelemmel ellentétben nem koldusok, hanem afféle ho­­bók, csavargók, elmélkedő élet­művészek. Piszkosak, elhanya­goltak, képesek egy darab sajt és egy üveg bor mellett elfilozófálni, és nem hagyják magukat senkitől zavartatni. Akadtak köztük értel­mes emberek is szép számmal, akik lecsúsztak, vagy csak meg­­csömörlöttek, és kimenekültek a civilizációból. Ismertem például egy férfit, akinek három bérháza volt, de a felesége fűvel-fával megcsalta, ezért kilépett korábbi életéből, és úgy élt, mint a többi clochard. Vagy egy másik, egy volt egyetemi tanár, akinek a lá­nya a megszállás alatt férjhez ment egy némethez. Ezért a há­ború után megbélyegezték mint kollaboránst, az apját pedig elbo­csátották az állásából. Ettől az atya összeroppant, és a híd alatt kötött ki. Semmi és senki nem ér- i dekelte, de rengeteget lehetett tő­­lle tanulni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom