Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-11-01 / 21. szám

26 KILÁTÓ KRÉTARAJZ EGY FILOZÓFUS-FESTŐRŐL Mika mester, Azúrországból Franciaország földközi-tengeri partvidékét nevezik az újabb időkben Cőte d'Azurnak, vagyis Azúr-partnak. Színpompás, kékben, aranyban, bíborban tobzódó táj, élni, felejteni, gyógyulni vágyók, filmsztárok, szerencsejátékosok, festők, szép nők, tüzes borok, ízorgiák földje ez, amit Isten bizonyára jókedvében teremtett. A székely ember bizonyára sokféleképpen jellemezhető, de úgy semmiképpen sem, hogy együgyű, a szónak nem a jelenle­gi, lesajnáló, hanem eredeti értel­mében. Vagyis, hogy olyasvalaki lenne, aki egyvalamit tud csak jól-rosszul elvégezni, figyelmét egy dologra képes összpontosíta­ni. Inkább jellemző rá, hogy sok adottság, tehetség fér meg egy­­egy ezermesternek titulált székely porhüvelyében. Kiüt ez a sokféleség a székely­­földi, marosszéki eredetű Tóth Miklós esetében is, aki festőmű­vész, restaurátor, ifjú tehetségek tanítója, istápolója, filozófus, amatőr történész, és persze józan, két lábbal földön járó, gyors eszű székely egy személyben. Legtöbb ember álarcot hord Családjuk még Nagy Lajos ki­rály leányától, Mária királynőtől kapta nemességét az 1380-as években, de a vagyon fel nem ve­tette őket soha, inkább katonás­kodó família lehettek a régebbi időkben. Ezenkívül a művészlé­­lek is előbújt belőlük, mint fajtá­jukból annyiszor. A festés és a biztos kezet, ízlést igénylő restau­rálás afféle családi mesterségként öröklődött körükben. A nagyapa kalandos kedvű világjáró volt a maga korában, s gyaníthatólag tőle örökölte Miklós, hogy ami­kor szűknek érezte az itthoni ka­bátot, világgá ment szerencsét próbálni. Kezdetben az írás vonzotta, de oly korban próbált érzelmes ala­nyi költő lenni, amikor gyorsan eltanácsolták a publikálástól, mi­vel írásait túlságosan melankoli­kusnak, személyesnek minősítet­te a kritika. Nem fejezték ki - úgymond - a szocializmus építé­sének életérzését. A továbbiak­ban csak a saját asztalfiókjának írogatott, de az önkifejezés másik formáját választva, rákapott a festésre. Csak embereket, élet­helyzeteket, később pedig elvont filozófiai gondolatokat jelenített meg képein.- A nagyapám azt állította - mesélte Miklós -, hogy jellemé­ben, viselkedésében minden em­ber valamely állathoz hasonlít, il­letve álarc mögé rejti a valóságos vonásait. Olyan ez, mint a régi velencei karnevál, amikor kifelé mindenki alakítja a mosolygóst, a kedveset, közben már ott rejti a tőrt a köpönyeg alatt, amelyet egy óvatlan pillanatban beléd döf. Én egyetértettem a nagy­apámmal, és képeimmel az álar­cokat akartam lerántani. Kezdett mellém szegődni a siker... Úgy látszott tehát, hogy a fia­talember a festészetben leli meg valódi hivatását. Csakhogy, ami­kor ő kezdett szárnyat bontani, nem lehetett valaki csak úgy, te­hetségből festő Magyarországon. Ha nem nyert felvételt a Képző­­művészeti Alapba, nem értékesít­hette a képeit. Legalábbis szaba­don nem, „feketén” pedig kocká­zatos volt, mert éppúgy interná­lás lehetett a vége, mint faluhe­lyen a feketevágásnak. Az Alap­nál pedig még annyi fáradságot sem vettek, hogy szemrevételez­zék a zsűrizésre benyújtott mun­káit. Keserűen kellett tapasztal­nia, hogy a felvételek körül el­uralkodott klikkrendszerben nem vesznek róla tudomást. Festhetett akármit, kívülről kopogtatott a tojáshéjon, és belülről nem felelt senki. Végül egy hivatalnok ba­rátja ajánlására elszegődött kü­lönböző kultúrházakba dekorá­ciókat pingálni. A szocreál gyöngyei Ha nem akarta, hogy felkopjon az álla, nem lehetett válogatós többé. Festenie kellett garmadá­val a „béketábort” dicsőítő felira­tokat, munkásokat, derűs tekin­tetű parasztokat és piros nyak­­kendős úttörő leánykákat a szo­cialista realizmus előírásai sze­rint. Hamarosan úgy fellendült az üzlete, hogy a dekorációk mel­lett balesetvédelmi táblákat is festhetett egy lágymányosi gyár részére. A lélekölő iparosmunkák után valóságos felüdülésnek érez­te, amikor arra kapott megbízást, hogy fessen tájképeket Kéhly mama óbudai vendéglőjének fa­lára. Mire azonban befejezhette vol­na, kitört az 1956-os forradalom. Megnyíltak a határok, és bará­tok, ismerősök hívták, menjen ve­lük Nyugatra. Elment az apja, a testvérei is, de Miklós maradt, mert még nem fejezte be a mun­káját. A legvadabb utcai harcok közepette is kocsmai remekmű­vén dolgozott. Golyózáporban, gyalog járt át az Árpád-hídon és hol a magyar felkelők, hol az oroszok előtt kellett magyaráznia a bizonyítványát. Mire elkészült a régi óbudai tájjal, vége lett a forradalomnak, a vasfüggönyt új-

Next

/
Oldalképek
Tartalom