Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-09-01 / 17. szám
56 IRODALMUNK KINCSESTÁRA MONOSZLÓY DEZSŐ Utolsó vadászat Amikor elaltatták, kutyává változott. Olyan gyorsan történt ez, hogy előző valóságáról sem felejtkezett el; előbbi alakja bizonytalan illatú múlttal mellette remegett. Ahogy azonban hasához, hátához, füléhez nyúlt, mellső lábait maga elé meresztve, megnyugodott, hamisíthatatlan podingó kutyának érezhette magát. Ezek az agártestű, sakálfülű és sakálpofájú állatok bátrak, kitartóak és makacsak, a legsűrűbb kaktuszból is kihozták a nyulakat. A tulajdonságjegyek szétáradtak izmaiban, ereiben, emlékezetében, alig bírta kivárni, hogy levegyék nyakáról a láncot. Az előző napok megállapításai ugyan még csak a levegőben lebegtek, ilyenek: PORCKORONGTÖRÉS - HARMADIK CSIGOLYA - A JÁRÓIDEGET SZÉTRONCSOLJA A KITÜREMLETT PORC - BAL NAGYUJJ ÉRZÉKETLEN - De ő már virgonc, meztelen kutyaként a mondatok alatt nyargalászott, banánültetvények és magnóliafák mellett egyre feljebb a sziklás hegyoldalon.-HARCOS! HARCOS! - hallotta vadászok szólongatását. Orrába áramlott a vadászat aromája. Már csak szimat és fül volt. Az alkonyra most nem gondolt, pedig tudhatta, az alkony sebeket és vért hoz. Tűrheti vicsorgó fogakkal, amíg megszabadítják testét a kaktusz tüskéitől, s ha meg éppenséggel szerencsétlenül ugrik a bozótba, úgy járhat, mint volt kutyatársa, KICSI, akinek mindkét szemét kiszúrták a kaktuszok. A zsákmány azonban előtte lebegett, eltakarta az áldozatot, a bevérzett, sáros kutyaólt,' és VÖRHENY, az undorító szagú, szelidített görény létezése se bosszantotta, aki mindig ép bőrrel került ki a vadászatokból, s csak azon töri fejét, hogyan tehetne túl rajta, a legodaadóbb vadászkutyán. Arcába langyos szél csapódott, szemét égette a felkavart homok. Ez máskor is így volt, hozzátartozott a vadászathoz. Á táj viszont ma mintha megváltozott volna. Harcos ide-oda kapkodta fejét. Az ismerős banánültetvények, bokrok és fák mögött ismeretlen lombozató növények bólogattak. Ilyeneket még sohase látott. Ő itt nőtt föl a szigeten, ahol a hegy tetejéről jól látszik a tenger, s a kék-fehér habok felett, a sárgás sziklákon bíborszínű sivatagi szegfűk virágzanak. Itt élt és sehol máshol, egyetlen szenvedélye a vadászat, egyetlen zsákmánya az üregi nyúl. Idegesítette a felbolydult tájkép. Mintha az először megpillantott növények közül sokszor látott, sokszor hallott betűk, szavak, parancsok leskelődnének, amire szintén figyelnie kellene.-Csak a nyúl érdekel - vakkantotta dühösen és tovább iramodott. De az ismeretlen fák is vele szaladtak. MIÉRT CSAK A NYÚL? MIÉRT CSAK A NYÚL? Az ágak közt bekötött fejű és gézzel körülcsavart testű emberek himbálóztak, s a kérdést ismételgetőn tátogatták szájukat.- Veletek aztán semmi dolgom - állapította meg Harcos.- Valóban semmi - helyeselt egy eltorzult tekintetű férfi, de nem folytathatta, hárman hozzárohantak, leráncigálták a fáról és hátrafeszítették a fejét.- Még egyszer meg kell szúrnom - sajnálkozott egy szikár termetű, fehér köpenyes úr. - Az előbbi kontrasztanyag fennakadt a nyakcsigolya magasságában.- Fennakadt, fennakadt, fennakadt - zúgták a fák. Harcos ijedten szimatolt. Az ő hátgerincébe is fájdalom hasított. Persze, ez a múltkori vadászatkor történt, egy dárda alakú tüske gerincébe nyomult, valami furcsa lé lehetett abban a tüskében, azóta világít a hátgerince. A helye még mindig sajog, de a hátából áradó fénysugár se mindennapi dolog. Ez a gondolat új erővel töltötte
